Napjainkban a lemezkiadók az Aidát főként DVD-n vagy olcsón felvehető koncertelőadásokon prezentálják. Pedig, ahogy Antonio Pappano is hangsúlyozta, az operát nem lehet koncertszerűen felvenni. A templomban és sírkamrában, folyó és városkapu mellett játszódó opera hangsíkjai túlságosan változatosak, a dinamikai tartomány túlságosan összetett ahhoz, hogy koncerttermi körülmények között reprodukálható legyen. A Warner újra megjelentette a legendás Aida-felvételét Anja Harterossal és Jonas Kaufmannal.
Ez a felvétel nagyobb színpadképpel és jelentősen megnövelt, az opera és a hallgató igényeihez szépen igazodó dinamikai tartománnyal rukkol elő. Pappano koncepciója, akárcsak Karajané, organikus, ahogy a mű is az: minden egyes epizód finoman megformált önmagában (a diadaljelenet gyönyörűen felépített), mégis csalhatatlanul épül be a nagyobb egészbe.
Karajan a Bécsi Filharmonikusokkal dolgozhatott, Pappano pedig – a talán még ennél is jobb, az olasz zenekarok kitűnő játékával büszkélkedő – római Santa Cecilia Akadémia együttesével vette fel ezt a lemezt. Az előadásban a zenekar amolyan kiegészítő játékos, amely minden pillanatban támogatja az énekeseket. Az eredmény egy vokálisan lírai Aida, amelyben Pappano szereposztásának soha nem kell erőlködnie ahhoz, hogy meggyőzze a hallgatót a drámai pillanatok hitelességéről. Ezt már a legelején halljuk Jonas Kaufmann „Celeste Aida” című előadásában, amely kevésbé zsigeri, mint másoké, de csodálatosan lágy, és amelyet egy ritkán hallható, csendesen csökkenő magas B-dúr koronáz meg.
Anja Harteros vitathatatlanul a legérdekesebb Aida Callas óta, bár teljesen más síkon mozog. Míg Callas minden porcikájában a szerelmes harcos hercegnő, addig Harteros egy humánus és szókimondó Aida, aki érezhetően nem ura sorsának. Az intelligensen elkészített stúdiófelvételen nem sokat számít, hogy a főszereplők közül csak Jekatyerina Szemencsuk énekelte szerepét színpadon, bár az ő Amnerise valóban az egyik legjobb a lemezen, Ludovic Tézier pedig lenyűgöző Amonasro.
