Bartók zongoraversenyei soha nem érték el ugyanazt a népszerűséget, mint a huszadik század elejének és közepének más művei. Gyanítom, hogy ez nagyrészt az első versenyműnek köszönhető, amely nemcsak a szólista, hanem a zenekar számára is rendkívül nehéz. Az 1928-as New York-i bemutató hírhedt kritikájában Henrietta Strauss kritikus egészen úgy fogalmazott írásában, hogy „…az egyetlen tartós motívum a keserűség, és az összkép a korlátlan ocsmányság”. Most a Pentatone világsztár zongoristával (Pierre-Laurent Aimard), világsztár karmesterrel (Esa-Pekka Salonen) és egy első osztályú zenekarral (San Francisco Symphony) rögzítette a három darabot.
Az első versenymű valóban erősen disszonáns, és a magyar népdalban gyökerező tematikus anyaga meglehetősen töredékes. A második versenymű ugyanilyen nehéz, de sokkal megközelíthetőbb, míg a harmadik, amelyet felesége, Ditta számára írt, hogy halála után a zenét előadhassa, bevételhez jusson, kevésbé disszonáns nyelvet és líraibb írást alkalmaz.
Bár Aimard technikai képességei adottak, úgy találtam, hogy néhány korábbi felvételén néha érzelmileg visszafogott. Első hallgatáskor ugyanezt gondoltam ezekről az új felvételekről is, de többszöri hallgatás után gyorsan meggyőzött a megközelítés, amely Kocsis Zoltán (Budapesti Fesztiválzenekar/Fischer Iván) és Yefim Bronfman (Los Angeles-i Filharmonikusok/Esa-Pekka Salonen) extrovertáltabb virtuozitásától elrugaszkodva megfontoltabb, de a zene érzelmi mélységét mégis jobban kiaknázó felfogást alkalmaz.
A San Franciscó-i Zenekar és annak új zeneigazgatója minden lépésében segíti és támogatja Aimard-t. Michael Tilson Thomas vezetése alatt a zenekar a kiválóság új szintjét érte el, amit a lemezkedvelők gyakran hallhattak a zenekar saját kiadójánál megjelent számos audiofil felvételen. Salonen 2020-ban vette át a helyét, de a Covid-járvány miatt eddig nem hallhattuk az együttműködésük eredményét lemezen.
Salonen megalkuvás nélkül, modernistaként közelíti meg ezeket a műveket, és arra inspirálta a zenekart, hogy a Tilson Thomas alatt kifejlesztett, gazdagon kipárnázott színeket levetkőzzék egy kevésbé súlyos, szigorúbb színpaletta kedvéért, amely még a legsűrűbb kontrapunktikus részekben is lézerszerű tisztaságot biztosít; az 1. és 2. versenymű lassú tételeinek középső szakaszai különösen sokatmondóak. Érdemes figyelni a fúvósok pontosságára és karcsúságára az első versenymű nyitótételében, amely mechanikus ragyogást kölcsönöz a zenének.
A Pentatone hangmérnökei gondoskodnak arról, hogy a nagybőgő bőséges hatást gyakoroljon. Amikor Salonen ezeket a koncerteket Bronfmannak vezényelte Los Angelesben, a Sony hangmérnöki munkája kiemelte a zenekar filmszerű hangzását. Itt egy egészen más hangzáspalettát kapunk, amely a hangszínek nagyobb változatosságát öleli fel egy igazi koncerttermi akusztikában.
