A sztárszólisták operettelőadásainak hosszú, ha nem is egyenletes a története. Most Diana Damrau lép a színpadra, és azt kell mondanunk, hogy mindazok a tulajdonságok, amelyek őt olyan megnyerő előadóművésszé teszik – a szellemesség, a bizalmas gyengédség, a szöveg iránti érzékenység –, itt mind teljes mértékben jelen vannak. Az eredmény egy olyan előadássorozat, amely teljes mértékben elkerüli azt a fajta rossz értelemben vett primadonnizmust, amely néhány nagy nevű művésznő próbálkozását megfertőzte.
Örömteli módon a program messze túlmutat az Osztrák-Magyar Monarchia határán. Messager, Lincke, Stolz és Oscar Straus is képviselteti magát, és jó látni, hogy egy szólólemez a revü-operettet is felkarolja, Ábrahám Pál Bál a Savoyban című darabjából (egy csodálatosan bluesos „In meinen weissen Armen”), valamint a White Horse Innből és Korngold 1931-es Strauss-adaptációjából, a Das Lied der Liebéből (ez utóbbi kettőn Jonas Kaufmann is szerepel). A Friederike, a Paganini és az Éva részletei emlékeztetnek arra, hogy Lehár milyen fantáziadúsan tudott dallamokat formálni.
Damrau szopránjának természetes tisztasága és „édessége” itt hatalmas előny. Nem okoz neki gondot egy dallam lebegtetése a zenekari csúcspontok felett (bár Theis és müncheni zenekara éberen, kényszer nélküli melegséggel játszik). Könnyedségével finom; az olyan darabokban, mint Messager „J’ai deux amants” című száma, olyan játékosságot hoz, amely megkülönbözteti őt nagyszerű kollégáitól. Ezek olyan előadások, amelyeket az ember el tudna képzelni a színpadon.
Modorosság és hivalkodás nélküli interpretáció, amely megmutatja, miért komolyzene az operett is.
