Brad Mehldau, aki éppoly kíváncsi filozófus, mint amilyen fáradhatatlanul kíváncsi jazz-zongora virtuóz, úgy véli, hogy egy műalkotás hosszú élettartamának kulcsa a csábító idegenség érzete. Régi Beatles-rajongóként ezt a tulajdonságot a ’60-as évek közepén, az együttes pszichedelikus metamorfózisában látja – amikor a Rubber Soul és a Revolver című albumokon keresztül ismeretlen harmóniák és furcsa ritmusok szivárogtak be a popzenébe. A Nonesuch felvételét hallgattuk meg.
A klasszikus zongorát tanuló, tizenéves korában prog-rockra hajló, a Beach Boys, a Zombies és David Bowie iránt lelkesedő Mehldau viszonylag későn fedezte fel a Beatlest. A kilencvenes évek óta rendszeresen játssza dalaikat, de ez a 2020-as párizsi koncert egy csupa nagybetűs Beatles-szám, kivéve a Lennon által ihletett David Bowie-számot, a Life on Marsot.
Mehldau az I Am the Walrus című számmal nyit, és egy hipnotikus sorozattal egy lelkesítő fináléig vezet. A zongorista a címadó számot egy korai jazz stride-zongoradarabként játssza (amely McCartney vaudeville-i hajlamait idézi), az I Saw Her Standing There-t egy gyors boogie-ként, a Baby’s in Black eredeti lassú-rockos siratóját pedig valami kísértetiesen gospel-himnuszhoz közeli módon jeleníti meg.
Az Abbey Road altatódala, a Golden Slumbers egyre bluesosabb lesz, mígnem csillogó suttogásokban ér véget, a Life on Mars? pedig egy örvénylő kontrapunktikus improvizáció, amely a Philharmonie de Paris közönségét hangos tetszésnyilvánításra és vélhetően álló tapsra készteti. Lehet, hogy egyesek számára ez a szett túlságosan is standardszerű lesz – de még ha a szólózongorista Mehldau kénytelen is volt a rockzenei izmosságát kamarazenei finomságra cserélni, az ereje így is átütő.
