Rózsa Miklós neve egyértelműen összekapcsolódik Hollywooddal, illetve az ott készült hatalmas szuperprodukciók zenéjével. Ám nem kizárólag mozgóképekhez, hanem koncertpódiumokra is komponált zenéket, melyekből a Capriccio adott ki egy kis válogatást.
Rózsa Miklós koncertterembe szánt zenéjének e gyűjteményét hallgatva két fő benyomás marad meg. Az első és legkedvesebb a következetes magyaros hangvétel: ez a jellegzetesség ugyanúgy hallható számos filmzenéjében, legyen szó Sherlock Holmes szerelmi életéről vagy Ben-Hur epikus kalandjairól.
A másik benyomásom, amelyet Gregor Bühl válogatása hagy az 1930-as, 50-es és 70-es évekből származó (bár nem mindig véglegesített) darabokból, az a zene, amelyből néhány kulcsfontosságú összetevő hiányzik. Talán az egyik ezek közül a valódi egyéniség, vagy legalábbis valami olyan erő, amely elég erős ahhoz, hogy összekösse a sok számban előforduló tántorgó hangulatokat és sebességváltásokat, valamint a lenyűgöző hangszerelés darabjait.
Az 1956-os Overture to a Symphony Concert (egy nagyon is magyar szimfonikus koncert) túlzásba viszi a központi motívumot, és inkább tűnik mesterkéltnek, mint kreatív ihletésűnek. Az 1932-es eredetiből az 1940-es években kibővített Magyar szerenád sokkal természetesebb és vonzóbb, anélkül, hogy lerázná magáról a kissé túlságosan felpörgetett anyag jegyeit. Az 1972-es Tripartita mindkettőnél szigorúbb zenei nyelvet használ, de az elégikus gyengédség (a legjobb tulajdonsága) és a kemény ritmikus tombolás is benne van.
Bühl zenekara mindvégig a legjobbat hozza ki abból, amit kínál, de nem tudja elrejteni a művek azon maradandó hiányosságait, amelyek megakadályozzák az egyes zenei elemek összeolvadását. A végső hiányzó összetevő, azt hiszem, egy narratíva, vagy valamilyen más világos cél, amiért ez a zene létezik.
Nevezhetnénk ezt a filmeknek is.
