A Budapesti Operettszínház következő premierjében, Frank Wildhorn Carmen című musicaljében a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves operett-musical szakos hallgatói is komoly szerepet kapnak. Ismerjék meg a zenés színjátszás következő generációját, köztük Lipics Franciskát, aki a musical címszerepét alakítja.

– Milyen elvárásokkal, vágyakkal, célokkal érkeztél az egyetemre?
– Legfőképpen azzal, hogy a mély és hiteles alakítások érdekében minél többet tanuljak színészmesterségből, és mivel az operett-musical szakra nyertem felvételt, leginkább az énektudásomat akartam a lehető legmagasabb szintre fejleszteni. Persze azt is tudtam, hogy a mozgásórák is fontos részt kapnak majd az órarendben, amit nagy izgatottsággal vártam, mert nagyon szeretem a táncon keresztül kifejezni önmagam. Az egyetemre bekerülve nem csupán szakmailag , emberileg is fel kellett nőnöm, hiszen ekkor kerültem el szülővárosomból, ami hatalmas változást, nagy kihívást jelentett. Amióta a Carment próbáljuk, úgy érzem, a személyes fejlődéstörténetem új szintre érkezett, hiszen a védett egyetemi közegből átléptünk a színházba, egy nagyszabású előadás próbafolyamatába, ahol mindennek tétje van.

– Van olyan egyetemi tanárod, akit mesterednek tekintesz?

– Szerencsére minden tanárommal megtalálom a közös hangot, mindenkitől rengeteget tanulok, ezért nem mondanék egyetlen konkrét mestert: számomra külön-külön és együtt is kivételes tudással és hiteles szakmaisággal bírnak, amit igyekszem minél jobban elsajátítani.

– Mit jelent számodra az, hogy egy ilyen volumenű produkcióban játszhatsz? Mennyire izgultál, amikor először léptél be a művészbejárón?

– Természetesen hatalmas megtiszteltetés részt venni ebben az előadásban. Izgalmas a feladat, ráadásul egy főszerep, amiért nagyon hálás vagyok. Volt bennem némi drukk, de nagyon sokat segített, hogy két osztálytársammal, Nagy Alma Virággal és Tassonyi Balázzsal kerültünk be a nemsokára bemutatásra kerülő Carmen című musicalbe. A legnagyobb támasz pedig az osztályfőnökünk, Homonnay Zsolt, a produkció rendezője, akihez bármikor fordulhatunk, ha kérdés, kétség merül fel bennünk és a tapasztalt művészek is támogatnak bennünket.

Fotó: Janus Erika

– Az milyen érzés, amikor a tanárodból hirtelen kolléga lesz, ráadásul vele, azaz Nádasi Veronikával „osztozol” is a címszerepen? Változott a kapcsolatotok?

– Felnézek rá, számomra már az megtiszteltetés, hogy egy színlapon említenek vele, hogy ugyanazt a szerepet játszhatom, mint ő. Szóhoz sem jutottam, amikor kiderült, hogy én is Carmen leszek ebben. Mindkettőnknek érdekes ez a helyzet, de egyáltalán nem érzem, hogy megváltozott volna a kapcsolatunk, ugyanolyan segítőkész, épp úgy figyel és támogat, mint az egyetemen.

– A próbákon mennyire figyeled őt és Dancs Annamarit, akit szintén Carmenként láthatnak majd a nézők? Mennyire elvárás, hogy ugyanazt játszd, amit ők, vagy kapsz arra lehetőséget, hogy magadat is belevidd a karakterbe?

– Törekszem rá, hogy ellessem tőlük a szakmai fogásokat, rengeteget tanulok abból, ahogy azt nézem, hogyan próbálnak ők. Külön rendezői kérés, hogy a karakterformálásba vigyük bele a magunk egyéniségét, ezért fontos, hogy megtaláljam magam ebben a szerepben.

Lipics Franciska, Nádasi Veronika és Dancs Annamari – fotó: Janus Erika

– Milyen a te Carmened? Miben tudsz hozzá kapcsolódni, és mi az, amit nagyon keresned kell magadban? 

– Közös bennünk a temperamentum, előfordul, hogy nekem is hevesek, kirobbanóak az érzelmeim. Alapvetően hirtelen ember vagyok, gyorsan változik a hangulatom. Annak ellenére, hogy Carmen is egy fiatal lány, olyan eseményeket, érzelmeket élt már át, amiket én még nem. Ezek mind nyomot hagytak a lelkében, a gondolkodásában. Ezért a saját, eddig megélt életem hasonló történéseit kell párhuzamba állítani Carmen történetével.

– Az előadásban a cirkusznak fontos szerepe van. Ez mennyiben segít nektek, előadóknak, és mennyiben segítheti a nézőket, hogy átéljék a történetet?

– A cirkusz közelebb hozza hozzánk az eseményeket, és amellett, hogy lehetőséget kínál egy igazi XXI. századi show színpadi megjelenítésére, izgalmas drámai helyzeteket ad és sok mindent árnyal. Jobban megérintheti a közönséget, talán lesznek szituációk, amelyek egyértelműbbé válnak. A cirkuszban nemcsak együtt dolgozik, de együtt is él a társulat minden tagja, és ettől a bezártságtól, egymásra utaltságtól valahogy erősebb, drámaibb, szenvedélyesebb lesz minden érzelem. A közeg, a varázslatos látványvilág is erősebben beszippantja a nézőket.

Fotó: Janus Erika

– Az osztályotok járja az országot, egészen kicsi településekre is elviszitek a kultúrát. Mennyire hasznos ez szakmailag számotokra, és hogyan fogad benneteket a közönség?

– A Cintányéros cudar világ, avagy házhoz megy az Operett című program utazásait úgy éljük meg, mintha fellépéssel összekötött osztálykirándulások lennének, mivel hosszúak az utak, rengeteget beszélgetünk, van idő együtt lenni, jól érezni magunkat. Bárhol járunk, mindenhol nagy szeretettel fogadnak bennünket, és jó látni a közönség arcán, mennyire örülnek nekünk. Az emberek nyitottak, és azonnali, őszinte visszajelzést adnak. Úgy érzem, a színpadi rutin megszerzése szempontjából hatalmas lehetőség ez nekünk. Ráadásul sok olyan településre visszük el a műsort, ahol ritkán jutnak élőben kulturális élményhez, és olyan helyen is voltunk már, ahol hosszú idő óta nem kaptak művészeti élményt. Éppen ezért nem vehetjük félvállról a szórakoztatást.