Október 4-én és 5-én a Trafóban hat énekes és két színész segítségével belegabalyodhatunk abba, mit is jelentett az első emberi űrutazás és az analóg szintetizátor feltalálása az emberiség életében – sőt, megpróbálhatjuk ezeket egy közösségi rítus keretében újra átélni. Szilvay Máté rakéták, szintik, istenek című előadása vizuális és zenei dramaturgiára épülő utazás a kollektív tudatalattinkba.
Jurij Alekszejevics Gagarin, az első ember, aki a világűrben járt, állítólag azt mondta, nem látott odafent semmiféle istent. De akkor miért vágyunk még mindig az űrbe – a helyre, amiről pontosan tudjuk, hogy nincs ott semmi?
„Április 12-én reggel egy kis sámlin ültem, és a kemencét melegítettem. Egyszer csak meghallom a rádióban: ember az űrben! De hiszen mindig azt mondták, hogy Isten az égben van… akkor hogyan tudna egy ember odarepülni anélkül, hogy beleütközzön Illés prófétába vagy Isten valamelyik angyalába?” (E. Danilova, egy 73 éves asszony levele Kujbisev régióból, 1961)
Az 1960-as és ‘70- es években az emberiség nemcsak a világűrt, hanem az elektronikus zene és a szintetizátor megszületésével a hangok új világát is meghódította. Ez a két hódítástörténet hangban és képben összekapcsolódik: az űrutazás elképesztően drága és merőben szimbolikus tettéhez a művészetben oszcillátorok adják a kísérőzenét, a sci-fikben az űrhajók vezérlői analóg szintetizátorokra hasonlítanak.
De vajon melyik volt értelmesebb vállalkozás, és melyik történet hősei illenek inkább a ma emberéhez, aki a klímaválság idején keresi a helyes életstratégiát? Megtalálták-e az elektronikus zene első úttörői a zenében azt az istent, akit Jurij Gagarin az űrben nem talált meg? Istenné válhatunk-e a tudomány vagy a művészet eszközeivel? Megmenti az emberiséget a technikai fejlődés, vagy éppen ez vezet a végső pusztulásunkhoz?
Szilvay Máté rendező gondolatai:
„Egy román nyelvű kolozsvári falfirka így szól: „Noi aicea ne iubim, sus in stele-i Gagarin”, vagyis: „Mi itt, a Földön szeretjük egymást, és fönt az égben ott van Gagarin”. Olyan ez, mint egy népi bölcsesség, elgondolkodtat, hogy miről szól. Nem jobb-e – kérdezi a falfirka és a mi előadásunk is – itt maradni lent, úgy, hogy vannak kérdések, amelyekre nincsenek válaszaink, viszont itt vagyunk mi, emberek egymásnak és szerethetjük egymást?
Az űr a halálnak, az önmagunkkal vagy valamiféle isteni erővel való találkozásnak a metaforikus tere. A végső kérdésekre akarunk választ kapni, közben saját határainkat akarjuk az elképzelt isteni mindenhatóság felé tolni.
Az 1960-as és ‘70- es években az emberiség nemcsak a világűrt, hanem az elektronikus zene és a szintetizátor megszületésével a hangok új világát is meghódította. Ez a két hódítástörténet hangban és képben összekapcsolódik: az űrutazás elképesztően drága és merőben szimbolikus tettéhez a művészetben oszcillátorok adják a kísérőzenét.
Wendy Carlos amerikai zeneszerző a Switched-On Bach című lemezével ugyanazt csinálta meg a zenében, mint amit Gagarin űrutazása az emberiség önképében. Mindazok, akik ezeknek a szubkultúráknak a tagjai voltak, tudták, hogy ezek a dolgok be fognak következni, de Gagarin űrutazása tette az utolsó parasztember számára is világossá, hogy új korszak kezdődött.”
Az eseményről további részletek itt érhetők el.
