A Vántus-napok legfontosabb üzenete a kortárs magyar művek bemutatása mellett az, hogy lehetőleg minden generáció találkozzon korunk zenéjével, diákok mellett a művészek valamennyi korosztálya is.
A második nap „pedagógiai délelőttje” meg is adta erre a lehetőséget. Szép számban gyűltünk össze a szegedi Agora termében: diákok, idősebbek, a koncertet pedig számos zeneszerző is megtisztelte a jelenlétével. A rövid darabok (Gabriel Yared művén kívül) magyar szerzők alkotásai voltak. Pedagógiai szempontból ez nagyon fontos szempont, a nem megszokott zenei nyelvvel történő ismerkedés akkor igazán eredményes, ha fokozatosan adagolják a fiataloknak, vagy épp a leendő művészeknek. A Vántus István Kortárszenei Napok ezt a küldetését teljesíti is, mert nem rohanja le hallgatóságát, és nem belterjes. Érezhető benne a megmutatás vágya és a kommunikáció igénye is.
A mikro-darabok hangulata vicces meg groteszk is, de Király László feszítő erejű Magyar Holokauszt 1944 című alkotása nagy megrendülés volt, a zongora és az emberi hang hatása egyszerűen és mesterkéltség nélkül volt katartikus.
Az esti kamarakoncert legnagyobb különlegessége, hogy milyen is lehet egyetlen hangszer hatása, ha úgy szól, mintha nagyzenekar lenne.
Durkó Péter Monológ kürtre című műve szinte az ürességből indul, de a hangszer elképesztő és alig ismert lehetőségeinek maximális bemutatásával hallani mögötte a teljes szimfonikus zenekart. Lehet, hogy közhely ilyet leírni, de mivel minden közhely mögött az igazság van, mégis leírom, mert igaz ez is: Szabó László játéka egyszerre volt intim és monumentális.
A koncert első felében lágyabb volt a hangulat, bármelyik romantikus, kamaraműveket felvonultató hangversenysorozaton felcsendülhetne Fekete Gyula Triója és Tóth Péter Őszi szonátája. Szecsődi Ferenc játéka tökéletes, határozott, de mégis jól illeszkedik abba a lebegő, balzsamos szférába, amelybe szellemi utazást tesz a közönség. Könnyű is ez (már ha ilyen tökéletességgel játszik valaki), mert a Bartók Béla Művészeti Kar Fricsay termének akusztikája kiváló, az isten is arra teremtette, hogy magas színvonalú kamarakoncertek otthona legyen.
A leginkább „kortárs” hangulatot Durkó Zsolt Improvvisazioni című műve hozta el.
A cím persze ne tévesszen meg senkit, minden egyes hang végiggondolt alkotást tükröz, és kiváló muzsikusok szólaltatják meg őket. A fuvolára, oboára, klarinétra, kürtre és fagottra hangszerelt ötös mintha játékosan, sőt, pimaszul törné meg a hagyományosnak megszokott kereteket, néha a jazz hangzása felé is elvándorol. Olyan, mintha már nem is lenne szükségünk műfaji és stílusbeli meghatározásokra, felejtsük csak el a korlátokat, ránk fér egy kis izgalom, koncerthallgató „rutiniékra”.
Kocsár Miklós két kórusműve zárja a programot. A Beatus vir és Hegyet hágék a töredezettség után újra eggyé kovácsolja a világmindenséget, még szakrális pillanatokat is átélhet a Fricsay terem közönsége.
Rám leginkább a második, a Hegyet hágék gyakorolt igazán nagy hatást. Mintha egy teljes Bruckner szimfónia elevenedne meg, annak időnként nehezen tolerálható mesterkéltsége és hossza nélkül, de minden szépséget és grandiózusságot idézve belőlük. Kovács Gábor karnagy ragyogóan érzékeltette a dinamikát,
mi meg vártuk a feloldozó befejezést, ami minden nagy mű végén ott van: megbocsáttattak összes kis és nagy bűneink.
