A Vántus Kortárszenei Napok utolsó nagy – sőt talán az egészet tekintve is legnagyobb – felvonása a szimfonikus zenekari koncert volt, amely négy szerző négy darabját vonultatta fel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól három napnyi kamarazene után végre igazi bombasztikus hangzást befogadni, ráadásul egy ilyen jó minőséget képviselő együttestől, mint a Szegedi Szimfonikus Zenekarral, akiket Pál Tamás dirigált.
A négy darab teljesen különbözött egymástól. Érdekes, hogy ilyen sokféle stílus, attitűd és megközelítés létezik a kortárs zenében, ha a jövőből ide csöppenne valaki, vagy meglátogatna minket egy marslakó, simán bevenné (ha azt mondanánk neki), hogy az itt hallott művek négy teljesen különböző korban születtek.
Nógrádi Péter Nyári hajnal című kvázi fuvolaversenye a fülüknek oly kényelmes, romantikus hangzást képviseli, a ritmuskombinációkban, a szerkezetben és a hangszerek használatában érződik, hogy azért nem Debussy kortársáról beszélünk, ámbátor, ha már itt tartunk, a francia mester éppúgy eszembe jutott Nógrádi darabjának hallgatása közben, mint az olasz vagy francia operák játékos és könnyedebb világa.
Varga Laura fuvolaművész a fesztivál állandó közreműködője, számos alkalommal volt alkalmam látni és hallani, nagyszerűen teszi a dolgát, érző-értő játék jellemzi és nála mindez kellő alázattal párosul. Játékában sohasem öncélú csillogást, hanem mindig a szerzőt halljuk.
Csemiczky Miklós könnyed és könnyedén befogadható Holland-szvitje hogy, hogy nem norvég Grieg Holberg-szvitjének világát idézi; erre mondaná Hofi Géza, hogy ugyanaz az emelet, csak másik ajtó. Csemiczky műve a holland népzenéből indul ki, amelyhez személyes kötődése is van, hiszen egyik gyermeke ott él. Pergő ritmusú, vidámságot sugárzó és közvetítő zene ez, nincsenek nagy megfejtések, nagy találmányok, csak kellemes hallgatnivaló egy késő novemberi koraestére.
Szívesen tovább vittem volna Hollós Máté a zeneszerzővel folytatott eszmecseréjét arról, hogy vajon mi mit gondolunk a holland népzenéről (Csemiczky szerint kissé kaotikus); és hát valóban, a hollandokat is meg kellene interjúvolni, hogy mi a véleményük a Kárpát-medence zenei gyökereiről. Kár, hogy Bartók és Kodály már nem tudja elmesélni nekik.
Dobszay-Meskó Ilona magyar motívumokkal teli, amolyan igazi bokázós zenét szeretett volna írni, amikor nekikezdett a Troncentino megkomponáláshoz. Ebből az első tétel valóban impulzív is lett. A cím a trombita és a concertino szavak összemixeléséből született, maga a zene engem inkább Morricone filmzenéire emlékeztetett, no nem állandóan, de helyeként simán vizionáltam egy pisztolypárbajt a sivatagban, na jó, akkor inkább egy betyárok által vívott ostorcsapás-ütközet valahol a Hortobágyon. Egy biztos: talpuk alatt fütyül a szél.
Tóth Péter darabját, a koncerten egyébként harmadiknak megszólaló A felejtés könnyei című darabját nem véletlenül hagytam a beszámolóm végére. Már az első taktusoknál éreztem, a forma itt megtalálta a kifejezni kívánt tartalmat. Lehet, hogy azért hatott rám, mert „programzene’, azaz definiálta címében az érzést, állapotot, amely alapját képezi a műnek. Tóth nagyon konzekvensen építkezik, törekszik a hatás elérésére, de ezt nem olcsó, öncélú eszközökkel teszi, minden egyes résznek megvan a szerepe az egészben. A tudatos építkezés együtt jár a drámaiság fokozásával, az egész darab őszinte, mély ihletettségű: valódi súllyal bíró hangokat hallunk. Nemcsak a koncert, de talán az egész fesztivál legjobb alkotása.
A Vántus-napok véget ért, méghozzá úgy, hogy az elmúlt évekhez képest egyértelműen nagyobb közönséget vonzott. Ahogy Vántus Rabán, Vántus István fia mondta nekem: eltűnt a korábbi idősebb, öltönyös réteg a fesztiválról, de vannak helyette újak, mégpedig fiatalok, akik egyszer csak belecsöppentek ebbe az egészbe. És ez egy nagyon nagy eredmény. A fesztivál jó úton jár. Beindult a pezsgés, beszélnek róla a városban – a rendezvénysorozat pedig szép lassan velünk élő, pezsgő, újra- és újraszülető szellemi és művészeti műhellyé válhat.
