Elstartolt az idei Vántus Kortárszenei Napok és az első igazán erős impulzus a nyitónapon az, amikor találkozunk egy fiatal zeneszerzővel, aki beszél magáról és műveiről, miközben Hollós Máté házigazda kérdezi. Nem túlzás azt állítani, hogy a rendezvényen évről évre többen vannak, a megyei könyvtár terme ezen alkalommal is szép számú érdeklődőt vonzott, köztük sok fiatalt.
Személy szerint engem leginkább egy zeneszerzővel való találkozás hoz szellemi izgalomba. Nem is a találkozás maga a meghatározó, hanem az, ahogyan az alkotó értelmezi és magyarázza saját műveit, és főleg, ahogyan én megtapasztalom azokat. A kettő nem mindig esik egybe, viszont elindul egy szellemi diskurzus.
Horváth Márton Levente az egyházzene felől érkezik, erőteljes népzenei hatásokkal is rendelkezik, ám engem a meglehetősen világi eszközökkel operáló kamara- és nagyzenekarra írott darabjai fognak meg. Világi. Vagyis sok esetben nagyon is pulzáló, ha úgy tetszik, filmzeneszerű, a szó nemes értelmében. Levente és Máté beszélgetnek, a zenészek és a CD-játszó illusztrál, én meg görgetek, egyelőre, csak a telefonomon, hogy újabb információkat szerezzek a szerző adott darabjáról, vagy éppen saját magáról – leginkább interjúiból, vagy egyéb ars poeticának is beillő szövegeiből. A világos terem lehetőséget ad rá, hogy babráljak kínai kütyümmel, a telefon fénye nem zavar senkit, intertextuális és komplex élménybefogadás zajlik.
Szóval pulzálás. Levente zenéjét alapvetően ilyennek érzem, a szakrális jellegűeket is, van benne valami csavar, amely mintha állandóan lerántaná a zenét a patetikus magaslatokból a profán világba. Lehet, hogy ez csak érzet bennem (ugyebár ki tudja, hogy mire gondolt a költő, és, hogy gondolt-e bármire), de mintha ez a kettősség, mindkét világ (szakrális és hétköznapi) egymás általi kioltása Horváth egyik kedvenc témája-dilemmája lenne. Vagy az enyém és csak projektálok. Igazából mindegy is, úgyis a befogadóban válik teljessé az értelmezés.
Görgetek tovább, most már nemcsak én, hanem Horváth Márton Levente is, ugyanis épp a Scrollin’ című műve hangzik fel a hangszórókból, amelyet a mechanikus mozgás ihletett, amely nemhogy része mindennapi életünknek, de el sem tudjuk nélküle képzelni a létezést magát. Beidegződött motorikus pöccentés, amely a legalapvetőbb mozdulatsorrá növi ki magát, ha úgy tetszik, rituálét is teremt, amely kortárs komolyzenei műveket ihlet meg. És ilyenformán a szakralitás része lesz. Horváth egyébként, bár nyilván megvan véleménye a görgetésről és arról a kultúrkörről, amelyhez kapcsolódik, az az érzésem, hogy tisztelettel beszél a folyamatról: kellő humorral és a már említett szakralitás-szurkálásokkal.
Az orgonaművész és zeneszerző diplomával is rendelkező alkotó – saját elmondása alapján – nem tervez meg előre mindent, hagyja magát sodortatni az életben és az alkotások mezején is, hiszen bármi felülírhat bármit. Műveiben struktúrákban gondolkodik, de az általa alkotott rendet/rendszert simán felbontja, felülírja, ha ő maga, az egyénisége, a művész-szubjektuma úgy kívánja, hiszen a művészet nem egy megkonstruált rendszer, amelytől nem lehet eltérni. Legyen meg a művész joga ahhoz, hogy újra és újra gondolja saját teremtményét. Rendkívül szimpatikus, hovatovább bölcs meglátás és érvelés, amely elvezet egészen a művészet definíciós kérdéseiig is.
A Vántus Napok első napját kamaraest zárja, amely ezúttal a Szent-Györgyi Albert Agóra nagytermében kap helyet. Ismét nem káprázik a szemem: a fesztivál közönsége osztódással szaporodik, sok a fiatal, akik szemlátomást sem unatkoznak. Nem görgetnek. Ehhez persze szükséges az arányos programválasztás is, amely fokozatosan adagolja az apró és az annál csak kicsit hosszabb darabokat – olyan ez, mintha sok pici formakísérletet és stílusgyakorlatot hallanánk. Ismét csak dicséret!
A legkomplexebb mű az est első számaként elhangzó Durkó Zsolt vonósnégyes volt. A kamaradarab kifejezetten ötletes és dinamikus kezdése volt a koncertnek, a Kosztándi Vonósnégyes pedig ismét remekbe szabott előadást produkált, pedig, gondolom, nem ez e legkönnyebb darab, amivel eddig találkoztak. Humor, kegyetlenség, formai bravúr – kellemesen hangulatba hozó, a művészek által magas fokú egymásra figyelést követelő darab, kiváló első mű az egész fesztiválnak. Csak így tovább!
