Vántus István Parabola c. rövid darabja is elhangzott a fesztivál második napjának kamarakoncertjén, amely ezúttal is szép számú közönséget vonzott. Kilenc szerzőtől kilenc szösszenet hangzott el az esten, a lehető legváltozatosabb hangszerösszeállításokban és felállásokban.
Madarász Iván Fú a szél a nádasban c. pár perces darabja egyértelműen az az alkotás, amire szinte mindenki felkapja a fejét. Még az is, aki nem mozog otthonosan a kortárs zene területén. Azt nem mondom, hogy egy Azahriah rajongónak is egyből bejön, de egész biztosan értékelni fogja azt a sajátos apparátust, amit Madarász eme természeti jelenség leírására, ábrázolására igénybe vesz. Zongora, fuvola, cselló és énekhang a négy hangszer, amit hallunk. Somogyvári Tímea Zita énekhangja szó szerint hangszer szerepet tölt be: nem kizárólag énekel, de mindenféle zajokat is előad-reprodukál ajkaival, ahogyan a másik három hangszer is határait feszegeti. A hatás egyszerű, de mégis letaglózó. Ötletesség, szellemesség és hagyománytisztelet egyszerre jellemzi Madarász darabját, az ilyenre mondják, hogy jópofa, de közben azért a szakértő és a zenetörténész is elégedetten csettint.
A humor egyébként folyamatosan jelene van a Vántus István Kortárszenei Napok rendezvényein, no nem mintha kabarétréfék sorát látnák, hallanánk a pódiumokon, inkább azért, mert a kevés vagy épp egy hangszerre írott mai daraboknál nem ritka az extremitás, legfőképp azért, hogy megmutassák az adott instrumentum képességének határait: néha kicsúfolják, kikacagják magát a hangszert.
Hisz annyi mindent megírtak már a klasszikus zenében és pediglen minden lehetséges hangszerre. Szóval, épp itt az ideje, hogy egy picit máshogyan, jelen esetben kicsit ironikusan viszonyuljunk a zenetörténethez és megmutassuk, hogy azért mégsem annyira komoly műfaj ez, még akkor sem, ha a művek megkomponáláshoz igen nagy felkészültség, megszólaltatásukhoz pedig magas szintű hangszerismeret szükségeltetik. Hisze olyan hangokat kell kiadniuk a művészeknek, amelyeket korábban még soha.
Ott van példának okáért Sugár Miklós Öt rondója harsonára. Vörös József előadásában a harsona nem csak rézfúvós, de ütőhangszer is. Megpaskolja párszor harsonáját épp ott, ahol kicsivel korábban még fújta, és ezen a gesztuson a közönség soraiban mindenki mosolyog. Zenei szempontból erre nyilvánvalóan semmi szükség, viszont az ilyen kis elidegenítő effektek, mint ez is, könnyeben kedvet csinálhatnak azoknak a fiataloknak, akik ezt a hangszert választanák maguknak – de valami érthetetlen oknál fogva elrettentek tőle.
Az esti koncert előtt Varga Áron tartott előadást Bozay Attila Az öt utolsó szín c. operájáról. A tematika alapvetően a zeneiségből indult ki, azonban engem mégis az érdekelt elsősorban, hogy azoknak a kifejezőeszközöknek, amiket a szerző használt, mi lett színpadi megvalósítása, ha úgy tetszik haszna: az, amit Bozay hangban leírt, milyen hatást tudott kiváltani a színházi alkotókban és a közönségben.
Az ember tragédiája monumentális mű, szinte kizárt, hogy egy operában helyet kaphasson az egész darab. Az öt utolsó szín „kiválasztása” azért is remek „választás”, mert itt szerepel a jelen és a jövő. Madáché és a miénk is. És szerepel bennük maga az Úr is, aki a végső indokot szolgáltatja az emberi létezés miértjének, megszabja a lehetőségeket és a kereteket. Az Úr, mint jóságos pásztor megjelenítése a színpadon kissé csökkenti azt a transzcendenciát, amelyet Bozay a zenében megírt, bár azért a zeneszerzőnél sem az elvont panteizmus jelenik meg. Némileg több színpadi absztrakció azért jól esett volna a lelkemnek. De leginkább az esett jól, hogy Varga Áron személyében akadt egy olyan ember, aki úgy érzi, hogy érdemes ápolni és megmutatni Bozay Attila örökségét.
