Kiállítás nyílt A jelen túl címmel a fiatal olasz képzőművész, Giulia Dall’Olio érzékeny szénrajzaiból a Várfok Project Roomban. Képei az ember és a természet között fennálló dominancia-küzdelmet újító megoldásokkal, a monokróm, légies növényzetbe becsapódó színekkel és a tudatos anyaghasználattal szemléltetik – törekvése a kettő közötti egyensúlyra adja művészetének harmóniáját.
Giulia Dall’Olio bár olykor ecsetet is ragad, elsődleges eszköze a keze. Ábrázolásmódjában a realizmus és az absztrakció kettőssége jelenik meg – ez utóbbi enged teret annak, hogy a valóságtól elrugaszkodva időzzünk el ezekben az emlékszövevényekből megalkotott sűrű rengetegekben, amelyek beterítik a vásznat. Dall’Olio lecsupaszítja az élővilágot, alkotásain nyoma sincs az embernek, mégis, művészetének központi kérdése ember és természet láthatatlan kapcsolata. A visszatörlés munkáin építő jellegű tevékenység: az anyag elemelésével hoz létre valószerű növénytakarót, amely örök virágzásra hivatott. Ez az örök virágzás uralkodik, de véletlenül sem leural – mindinkább segít megtalálni az egyensúlyt, amire a művész maga is törekszik. Ez a szándék a szépség meglátásának aktusában teljesedhet ki. Giulia Dall’Olio felületei egy kimondhatatlan gondolat egyidejű fordításává válnak, s ez a kimondhatatlan ölt bennük formát.
– Kezdjük a kiállítás címével. Hogyan született meg?
– A jel minden alkotásomon központi szerepet tölt be. Ez a jel a színben és most a textilben is ott van, hiszen a jelenlegi alkotások részben textil felhasználásával készültek. A szenet használom arra, hogy reprezentáljam a természetet – a színes festékfoltok vagy fonalak pedig a természetbe való emberi beavatkozást jelképezik.
– És a munkák címei? Direkt játék?
– A képek szándékosan címtelenek, ugyanis nem szeretnék olvasatot, értelmezést adni a befogadó kezébe. Az a célom elsősorban, hogy a látogatónak kialakuljon egy személyes kapcsolata a művekkel, így a címek csupán azt jelölik, hogy a képek egy adott sorozat részei. A befogadó kulturális háttere lehet az, ami egyedüli útmutatóként szolgálhat, de nem akarok a címadás által beleszólni abba, hogy merre haladjon az értelmezés. Szabadságot ad magának az élménynek és a művészetnek is, ha úgy értelmezhetjük az alkotásokat, ahogy valójában látjuk – mankók nélkül.
– A kezdetektől fogva a kezeddel dolgozol?
– Igen. A kezem az elsődleges eszközöm, de olykor ecsetet is ragadok – a szén intenzitásától függően. Emellett használok akrilt is, a mostani tárlaton kiállított munkákon pedig látható, hogy a textillel is kísérletezem.
– Miért pont szenet használsz? A természet reprezentálásához köthető?
– Elsősorban azért használom ezt az anyagot, mert a rajzolás egykor ebből indult ki, a szén az egyik legrégibb anyag, ami megfordulhat egy művész kezében. A szén megjelenik a franciaországi barlangrajzokon, de jelentősége másban is nyilvánvaló – mint energiaforrás a fém megmunkálásához, az emberiség fejlődésének beindításában és a civilizáció történetében vállalt szerepe megkerülhetetlen. Emiatt is alkalmas arra, hogy reprezentálja az ember és a természet közötti láthatatlan, de figyelmen kívül már nem hagyható kapcsolatot.
– Leginkább az akromatikus színek palettáján mozogsz, de egyes alkotásaidon megjelennek élénk, erős színek is, hol textil, hol akril formájában. Mintha ezek a színek és formák statikusságot adnának a szén robbanásszerűségéhez. Tudatos a színhasználat?
– Azokat a színeket használom, amelyekkel komfortosan érzem magam, nincs másodlagos jelentésük. Teljes mértékben érzelemhez kötött folyamat: egy adott szín azt reprezentálja, amit az alkotás folyamata alatt megéltem. Természetesnek tűnt számomra, hogy képzeletbeli párbeszédet kezdeményezzek a szín és a szén használata között.
– Alkotásaidon áthatolhatatlan, sűrű erdőtömegek tárulnak elénk. A képzeleted szüleményei vagy valós visszacsatolások ezek a tájak?
– Nem a másolás a célom, így nem teljesen valós visszacsatolások, hiszen nem egy fotográfiát szeretnék reprodukálni. Sokat járom a természetet, amikor pedig leülök alkotni, ezekhez az emlékekhez nyúlok vissza, s adok hozzá érzelmeket. Tehát összességében a képeim emlékek és érzelmek szüleményei. Tulajdonképpen újra-interpretált tájképek.
– Művészeteddel ember és természet kapcsolatát kutatod. Milyen ez a kapcsolat? Hogyan szemléltetik ezt a kapcsolatot a műveid?
– Hiszek abban, hogy a művészeknek fontos reagálniuk a körülöttük lévő dolgokra, főképp azokra, amelyek személyesen is megérintik őket. Az én esetemben ez a természet szeretete, azonban jelenleg egy olyan periódusban élünk, ahol látható a természet túlzó, felesleges mértékű rombolódása. Szeretném az embereket gondolkodásra bírni, hogy reflektáljanak arra, hogy miben is élünk, mi történik a körülöttünk lévő világgal. Ehhez adhat a művészetem segítséget – munkáimban törekszem az egyensúly megtalálására ember és természet között: a jel a természet, ahogyan léteznünk kellene vele, együtt. Ennek a balansznak a kutatása az, amiben megfogalmazódik a művészeti hitvallásom. Azonban ez csak az én-féle egyensúlyt reprezentálja, mivel az én látásomon keresztül születik meg mindaz, amit most a kiállítótérben látunk.
– Hogyan lehet megtalálni egy olyan antropizált környezetben az egyensúlyt, ahol mindinkább az ember természet feletti uralkodási vágyán van a fókusz?
– A munkáimban pontosan emiatt kiemelten hangsúlyos a szépség fogalma. A szépséggel, az esztétikummal igyekszem az embereket a környezet megóvására sarkallni, hiszen ha látod valamiben a szépet, akkor az talán ösztönöz abban, hogy vigyázz is arra, ami gyönyörködtet.
– Hogyan látod a jövőt ebben a tekintetben?
– Nem akarok protestálni, a művészetem csupán egy reflexió. Azt szeretném elérni, hogy a látogatóban is megtörténjen ez az eszmélés anélkül, hogy ráerőltetném a tartalmat, vagy, hogy esetleg félreértelmezzék – pusztán az a cél, hogy új ajtókat nyissak ki. Szeretem a természetet, de emellett szükségesnek tartom a fejlődést is. Összességében valóban az egyensúly megtalálására törekszem, s szeretném, hogy ezt vigyék magukkal azok is, akik – mint nézők – szemben állnak a munkáimmal.
Giulia Dall’Olio (Bologna, 1983) a bolognai Képzőművészeti Akadémián szerzett diplomát, ahol jelenleg él és alkot. Rendszeres jelleggel állít ki Olaszországban, Németországban és az Egyesült Államokban. Művei számos alkalommal szerepeltek múzeumi kiállításokon, legutóbb a mannheimi Kunsthalléban volt látható egyéni kiállítása. Alkotásai világ szerte megtalálhatóak köz- és magángyűjteményekben Kanadától kezdve Kínáig.
***
A jelen túl című budapesti kiállítása a Várfok Galéria regensburgi partnergalériájával, a GALERIE ISABELLE LESMEISTER-rel való, évtizedek óta tartó együttműködés keretében valósult meg. 2023. június 9. és július 15. között tart nyitva, kedd – szombat 11 és 18 óra között igyenesen látogatható a Várfok Project Roomban (1012 Budapest Várfok u.14.).