Kiállítás nyílt a Várfok Project Roomban a fiatal olasz képzőművész, Giulia Dall’Olio sűrű rengetegeket, áthatolhatatlan lombokat ábrázoló szénrajzaiból. A kortárs művésznő munkássága azonban korántsem előzmény nélküli – újragondolt tájképein megjelenik az angolkertek és a német romantikus festészet hatása, kortárs parafrázisként lépdelve a művészettörténeti hagyomány ösvényén.
Giulia Dall’Olio művészetében a lombok – a burjánzó vegetáció – statikus falként állítják meg a szemlélő behatolását. Nem enged láttatni: zárkózottsága a levelek között megbúvó titkot sejtet, hűvös távolságtartása pedig az arisztokrata udvarok nonchalant eleganciájával rendelkezik.
Ugyanakkor témája – a vad természet – mégiscsak minket helyez a középpontba azzal, hogy párbeszédet kezdeményez az ember alkotta mesterséges, és a természet alkotta organikus között. De miben nyilvánul meg mindez? Dall’Olio szénrajzaiban egy-egy szigorúan rendezett, hímzett minta, vagy pont ellenkezőleg, lendületes, élénk színű festék-gesztus jelzi a humán interferenciát.
De hogyan válnak emberközelivé a vadregényes lombok, a zabolátlan rengeteg? A kérdés megválaszolására a 18. század első harmadába, az angolkertekhez kell visszanyúlnunk. A politikától elvonult arisztokrácia alakította ki azt a kerttípust, ami a tájban rejlő „meglepetésnek”, szabályozatlanságnak nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint a szigorú, rigorózusabb emberi formáknak. Pont a táj fenséges szerepe lépett tehát előtérbe – azok a jelenségek, melyeket az ember nem befolyásolhat.
William Gilpin Festői szépségről, festői utazásról és vázlatkészítésről c. műve nyomán elterjedt az a nézet, ami Giulia Dall’Olio alkotásain is visszaköszön: a természet szabálytalanságában szépet látni a művésznő filozófiájának kulcsfontosságú motívuma. A természet esztétikumát kívánja ugyanis felhasználni művein arra, hogy emlékeztesse a szemlélőt a vadon megóvásának fontosságára. A romlatlan természet Rousseaou-i ideálját Dall’Olio újragondolja, a megújulás, újrakezdés lehetőségét jelenítve meg képein. Szénrajzainak üzenete a nehéz téma ellenére reménykeltő, nem tolakodó – természet és ember viszonya is újraépülhet a kölcsönös tisztelet jegyében, egy másféle „ősvadonként”.
Az angolkertek kialakítását meghatározó újítások részben a felvilágosodás eszméivel hozhatók összefüggésbe – a szabad neveltetés, a természetes viselkedés olyan elvek és tulajdonságok, amik könnyen visszaadhatóak vizuálisan egy-egy látképben. A mesterkéltséget összekötötték a franciakertek szigorú, „kínos” szabályozottságával, míg az angolkertek organikus elemei a felszabadult embert jelképezték. Giulia Dall’Olio munkáiban mindez úgy jelenik meg, hogy a természet csaknem kizárólagos ábrázolása ellenére műveiből mégsem zárja ki az embert – sőt, döntést ad az individuum kezébe, mint felelős személy. Az őszinte viselkedésre buzdítja a nézőt azzal, hogy reflexióhoz segíti – az ember pozíciójának hangsúlyozása műveiben nem negatív, csupán rámutat a kezünkben lévő felelősségre.
Ember és kert, kert és festészet viszonya olyan szerzők gondolatait is lefoglalták, mint Immanuel Kant. Az ítélőerő kritikája c. művében a díszkertészetet a festészet egy műfajaként tárgyalja: „Hogy a díszkertészet a festőművészet egyik formájának tekinthető, bárha formáit anyagi módon ábrázolja, ez különösnek látszik; mivel azonban formáit valóban a természetből meríti (erdei és mezei fákat, bokrokat, füveket, virágokat; legalábbis őseredetileg), és […] csupán a képzelőerő szabad játéka a szemlélésben; ezért ennyiben megegyezik a puszta esztétikai festészettel, amelynek nincs meghatározott témája (levegő, föld és víz, fény és árnyék segítségével szórakoztatóan összeállítva).” Giulia Dall’Olio műveiben úgymond „duplán” jelenik meg a festészeti érték – egyrészt a hagyományos tájképfestészet összeállításait idézve, másrészt magát a tájat felelevenítve azzal, hogy az általa használt esztétikai elemek mind emlékek, és nem a természet közvetlen másolatai. Azzal, hogy a művész magában feldolgozza, jó értelemben torzítja, majd legbelülről az emlékképeket felidézve rajzol, az alkotásoknak a tájképeken túlmutatva pszichológiai, már-már metafizikai jelentést ad.
Giulia Dall’Olio tájképei abban az értelemben poszt-modernnek mondhatók tehát, hogy „összeollózva” készülnek, tulajdonképpeni emlék-kollázsok. A művész természetben tett sétái során a környezetet figyelve elmélyül, majd hazaérve ezeket dolgozza – elsősorban a kezét használva ecsetként – szénnel papírra. Egy-egy képén – az angolkertek műromjaihoz hasonlóan – romok, a természet által visszafoglalt, épületekre emlékeztető formák is feltűnnek. Izgalmas hasonlóságot mutat mindez a művészettörténet nagyjainak képi világával: könnyen párhuzamba állítható példának okáért a német romantika talán leghíresebb festőjének, Caspar David Fridrichnek Eldenai romok c. festményével.
Giulia Dall’Olio festészete tehát sokban emlékeztet az angolkertek és a romatikus természetkép meghatározó hagyományára. Művei bár légiesek, nem légből kapottak – paradox módon könnyedén súlyosak, hiszen témájuk nagy jelentősége lágy esztétikai kifejezésmóddal társul. Az ember és természet között fennálló párbeszéd elméleti, 18. századi kialakulása Giulia Dall’Olio munkáiban kortárs, mindannyiunk számára befogadható módon köszön vissza.
Giulia Dall’Olio (Bologna, 1983) a bolognai Képzőművészeti Akadémián szerzett diplomát, ahol jelenleg él és alkot. Rendszeres jelleggel állít ki Olaszországban, Németországban és az Egyesült Államokban. Művei számos alkalommal szerepeltek múzeumi kiállításokon, legutóbb a mannheimi Kunsthalléban volt látható egyéni kiállítása. Alkotásai világ szerte megtalálhatóak köz- és magángyűjteményekben Kanadától kezdve Kínáig.
A jelen túl című budapesti kiállítása a Várfok Galéria regensburgi partnergalériájával, a GALERIE ISABELLE LESMEISTER-rel való, évtizedek óta tartó együttműködés keretében valósult meg. 2023. június 9. és július 15. között tart nyitva, kedd – szombat 11 és 18 óra között igyenesen látogatható a Várfok Project Roomban (1012 Budapest Várfok u.14.).