Mi a teendő, ha a Várfok utcában kóborolva letévednénk egy zegzugos lépcsőn és egészen véletlenül a Project Room kiállítóterében találnánk magunkat? Maradjunk és nézzük meg a kiállítást? Forduljunk vissza és együnk inkább egy gombóc fagyit? Ez ám a mély filozófiai kérdés!
Aki fagyira vágyik az már Freud karjaiban. Elvesztettük. Aki viszont a kiállítás mellett döntött, azt arra szeretném megkérni, hogy nézze meg közelebbről az előtte lógó, szinte teljes falat beterítő Dés Márton festményt. Az első, ami igazán szembetűnő az a csoportkép, ami a lobbanékonyakat, a New York School első generációját ábrázolja; köztük: De Kooning, Pollock és a festmény stílusát ihlető Rothko. Őket érdemes először említeni, ők a népszerűbbek. Egyik pacál, a másik csepegtet, a harmadik pedig igen jótékonyan bánik a terpentinnel. Legendák. Ez tény.
Mégis szeretnék beszélni egy negyedik művészről, akinek a neve ugyanakkora betűkkel lett kikanyarítva a kék vásznon, mint az előbbiek, noha sokkal kisebb teret tölt ki az összművészeti diskurzusban. Igen, tudom. Szinte minden szégyentől mentes, ahogy még írásban is képes vagyok előhúzni egy létrát a hátsó szobából, a látogatóktól hemzsegő térben felmászni és a lámpákat úgy állítani, hogy csak egy nevet világítsanak meg: Ad Reinhardt.
Reinhardt New York-ibb volt minden New York School-os művésznél, hiszen azon kevesek közé tartozott a csoportból, akik valóban a városban születtek. A harmincas évek második felében kezdett el festéssel foglalkozni és míg kortársai a szürrealizmus már csak pislákoló fáklyájába próbáltak némi életet lehelni, főhősünket Piet Mondrian és a nevéhez szorosan fűződő „De Stijl” Hollandiából induló művészeti és építészeti irányzat ihlette meg legjobban. Az absztrakt expresszionisták teljes mellbedobással élték a buzgó nagyvárosi életet és ez meg is látszott művészetükön. Nagy expresszív ecsetvonások, túlzásba vitt festék és festőszer használat. Elmosódó széttört alakok. Ezzel ellentétben, Mondrian, Reinhardt és az őket követő minimalisták mintha mindezt a magasból, egy vastag üvegfal mögül figyelték volna, mint akik sikeresebben zárják ki a város zaját. Irányzatukat abszolút geometrikus absztrakció jellemzi. A művész kezének semmi nyoma az alkotáson és a színek sem keverednek egymással. Minden a maga határain belül.
„A közel ötven évnyi absztrakt művészet célja, hogy a művészetet művészetként mutassa meg, semmi másként…ettől lesz abszolútabb és exkluzívabb…” – Reinhardt, 1962
Reinhardt szinte egész munkássága és tanári pályája alatt azon dolgozott, hogy „megtisztítsa” a festményt minden külső hatástól, amíg nem marad más csak festék a vásznon. Ahogy a fentiekben már említettem, ez teljesen szemben állt kortársai festészetével, vagy akár Frank O’Hara költészetével, akinek alkotásait pontosan a felgyorsult, erőteljes impulzusok ihlették. Ad Reinhardt festészetének tetőpontját „fekete” festményei alkotják, amik első pillantásra holmi Malevics koppintásnak tűnhetnek, de egyáltalán nem azok. Reinhardt festményei nem csak feketék. Sőt, egyáltalán nem azok. Főhősünk nem csak a minimalizmusnak volt nagy híve, hanem a konceptuális művészetnek is. Itt nem a festmény van a középpontban, hanem az eszme, amit képvisel.
Álljunk meg ezelőtt a „fekete” négyzet előtt. Hagyjuk, hogy a szemünk átálljon a különleges színdinamikára, mint amikor éjszaka felriadunk. Látjuk már? Nincs a képen egy ecsetvonásnyi fekete sem és nem is csak egy nagy négyzet van a vásznon. Szépen lassan kirajzolódik. A vászon közepén egybevágó téglalapok keresztezik egymást, egyik zöld, másik kék. A fennmaradó négy négyzet a négy sarokban pedig piros. Sötétek a színek, de megkülönböztethetőek.
Mintha rejtett kincsre lelnénk. Mintha puszta semmittevéssel fejtenénk meg egy rejtvényt. Reinhardt célja az volt, hogy lassítsa a folyamatot, ahogy befogadunk művészeti alkotásokat. Azt akarta, hogy a valódi mű csak annak fedje fel magát, aki időt szán arra, hogy teljes egészében átélje. Gyönyörű metafora a művészre és munkásságára is. Csak az fedezi fel, aki nem a fagyi azonnali jutalmát választja.