Idén nyáron Veszprémben rendezték meg az első Hungarian Ballet Grand Prix-t (HBGP), amelynek az Ukrán Nemzeti Opera prímabalerinája, Kateryna Kukhar is zsűritagja volt. Hiszi, hogy a háború borzalmainak túlélésében, a pusztításon a táncművészet segíti át – ahogy növendékeit is, akik a hónapok óta a légiriadók árnyékában tökéletesítik balettmozdulataikat. A verseny első napján a nehézségekről, a versenyzés fontosságáról és a táncművészet erejéről beszélgettünk vele.
– Ön a kijevi Operaház szinte összes balettelőadásában főszerepet táncolt, az elmúlt két évtizedben számos nemzetközi turnén és gálán vett részt; színpadra állt többek között a milánói Scalában, az oslói Nemzeti Operában az Opéra National de Paris-ban is. Most az első magyarországi Grand Prix díszvendége és zsűritagja, mely megtiszteltetés számunkra. Hogyan esett Önre a választás?
– Nagyon boldog vagyok, hogy részese lehetek ennek a versenynek, amelyen a szakma kiválósága képviselteti magát, sok tehetséges résztvevővel. Évfolyamtársam volt Dimitri Kirejko, ő volt, aki felkeresett engem, lenne-e kedvem csatlakozni az első magyar Ballet Grand Prix zsűrijéhez, természetesen könnyű szívvel mondtam igent.
– Előszeretettel hívják zsűritagnak, több neves versenyen is részt vesz ilyen minőségben. Jó érzés, hogy Önt is a zsűritagok között tudhatjuk, ami jelen esetben eléggé vegyes összetételű, van közte balettigazgató, intézményvezető és pályája csúcsán lévő aktív balettművész is. Általában jellemző Önre, hogy könnyen talál hangot a versenyek során a zsűritagokkal? Volt már olyan, hogy nagyon eltérő véleményre helyezkedett egy-egy versenyző kapcsán?
– A nemzetközi zsűritagok mind saját területük kiválóságai, számomra fontos és nem esik nehezemre a tapasztalatcsere. Szeretek új emberekkel találkozni, beszélgetni, megtapasztalni a kulturális, az egyes iskolák közötti különbözőségeket. Az tény, hogy minden zsűritagnak megvan a maga favorit versenyzője, versenyzői, de a nemzetközi versenyeken a prioritások közé tartozik az iskolarendszerű képzettség, a külső megjelenés, az előadókészség, a művészi kifejezőkészség és a technika. Egy professzionális zsűritag ezeket veszi figyelembe a döntésnél.
– Hány százalékban fontos Ön szerint a tánctechnika, hány százalékban figyeli a színpadi jelenlétet? Volt már olyan, hogy a versenyző annyira élvezte, amit csinált a színpadon, hogy a technika háttérbe szorult az értékelésnél?
– A klasszikus balett többféle minőség szimbiózisát jelenti, kezdve a tánctechnikától a színpadi megjelenésen át, a színészi képességekig és valamennyi művésznek ötvöznie kell ezen képességeket, amikor a versenyző színpadra lép.
– Ön szerint a versenyek alapvetően milyen célt szolgálnak, miért hasznosak a táncosok számára?
– A nemzetközi balettversenyek általában nagyszabásúak, a Veszprémben megrendezett Ballet Grand Prix-n példának okán kétszáz résztvevő méretteti meg magát. A legfontosabb, amit minden táncos magával vihet egy ilyen versenyről, az a tapasztalat, elsődlegesen magáról. Amikor ugyanis egy gyermek elindul egy ilyen versenyen, akkor lehetősége lesz jobban megértenie magát, közelebb kerülnie az erősségeihez, gyengeségeihez – hogy mire figyeljen jobban, mit javítson később a balett-teremben. Ezek a versenyek alkalmasak arra, hogy a növendékek megtanuljanak úrrá lenni a félelmeiken. Felfedezhetnek magukban új lehetőségeket, táncosi minőséget. Mindemellett a szakma kiválóságaitól kaphatnak elismeréseket, vagyis a belső fejlődés útjára léphetnek.
– Ön szerint Önnek mi a legfontosabb adottsága, amit zsűritagként kamatoztathat? Színpadi tapasztalata? Vagy valami olyan látásmód, amit megemlítene?
– Hozzáértésemet és pártatlanságomat emelném ki. Nem pusztán zsűritag vagyok, hanem színpadi gyakorlattal is rendelkező, aktív táncos. Igyekszem ehhez hűen a lehető legpontosabban értékelni egy-egy táncost. Egy profi zsűritagnak nagyjából 30-40 másodperc szükséges ahhoz, hogy felmérje a versenyző szintjét: muzikalitás, technika, ritmusérzék, külső megjelenés, színészi adottság és sok minden más. Gyakran mondom a növendékeimnek: „Attól a perctől kezdve, hogy színpadra lépsz, elkezdesz táncolni, nincsenek jelentéktelen mozdulatok a balettban, minden apró részlet, mozdulat visszatükrözi a felkészültség szintjét.”
– Nem tudunk elmenni az Európában zajló események mellett, hogy országa súlyos időket él meg, támadás alatt áll. Az Ön mindennapjait hogyan alakította át a háborús helyzet?
– A háború első napjaiban Franciaországban turnéztam, ezért a családom kettészakadt. A pontos időpontra is emlékszem, február 24-én délután öt órakor hívott zokogva a gyermekeim dajkája, aki a lányommal ragadt Kijevben. Elképesztő erőfeszítések árán sikerült a lányomat és a fiamat kimenekíteni, két különböző határátkelőn át. A háború alapjaiban változtatta meg valamennyi ukrán életét. Sokan az otthonukat vagy szeretteiket, barátjukat vesztették el a háborúban. Sajnálatosan mi is elvesztettük egy tanárunkat a koreográfusképző szakirányon tanító Oleksandr Shapovalt, aki önkéntesként vonult a háborúba. Nehezen éltük meg ezt a veszteséget. A növendékek egész évben légiriadó hangjai között dolgoztak és sokszor menedékhelyen kellett bujkálniuk, mindez nagyban megnehezítette a felkészülést.
– A művészet segítség lehet egy ennyire nehéz helyzetben? Gondolok itt a gálaelőadásokra.
– Nagyon nehéz a növendékeinknek most, rengeteget változtak egy év alatt, gyorsan kellett felnőniük. Ahogy eddig is, most is szigorú időbeosztás szerint kell élnünk az életünket és dolgoznunk, de most a háború diktálja az életritmusunkat. A légiriadó alatt a gyermekeknek annyi ideje van, hogy gyorsan mindent összepakoljanak, ha pedig vége a riadónak, szaladnak vissza a baletterembe. Persze jelen van a félelem és a szorongás is, és természetesen aggodalommal tölt el bennünket ez a helyzet, de a fejlődés lehetőségét is látnunk kell benne, hogy egyre jobbak legyünk. A gyermekeknek-különösen az ukrán gyermekeknek- egy nemzetközi balettverseny nem pusztán verseny, hanem egyfajta nyaralás is. A tudat, hogy itt nem kell légiriadótól tartsanak és teljes nyugalomban adhatják elő a darabjukat, nyugalommal tölti el őket.
A művészet a legerősebb fegyver, amellyel úgy gondolom egy világot lehet megváltoztatni. Elképesztően büszke vagyok a növendékeimre, akik egy ennyire nehéz élethelyzetben, mint egy háború sem adják fel az álmaikat, keményen dolgoznak, hogy elérjék a céljukat.
– Mit üzenne a versenyen résztvevő ifjú művészeknek, mire figyeljenek a pályájuk során?
– Higgyetek magatokban, dolgozzatok keményen és a siker egészen biztosan nem marad el.