Kováts Péter Bartók–Pásztory-díjas hegedűművész saját karrierje kezdeteiről, a zenéhez és Veszprémhez fűződő viszonyáról is beszélt a Magyar Krónikának adott interjúban, de szóba került a tehetségek nevelése és művészlegendák emlékének ápolása, ahogy az Auer Fesztivál is.
– Mikor szólította meg ilyen erővel a zene?
– Nyolcévesen kezdtem el a veszprémi zeneiskolában hegedülni, és rögtön magával ragadott ez a világ. Nemcsak a hangszer vagy a közös zenélés fogott meg, hanem főleg maga a muzsika, a zeneszerzők üzenete. Furcsának hathat, hogy egy zenész a zene szeretetét hangsúlyozza, de könnyű abba a hibába esni, hogy a hivatásunk praktikus elemeit helyezzük előtérbe, nem engedjük, hogy a lényeg hassa át a mindennapjainkat. Számomra a zene kimeríthetetlen energiaforrás a tanításhoz, a zenekarvezetéshez, a próbákhoz, a koncertezéshez, a fesztiválszervezéshez, és mindezeken keresztül a zene mágikus erejét igyekszem hirdetni.
– Felismerte a környezete, hogy nemcsak érti a zenét, de különös tehetsége is van hozzá?
– A gimnáziumi évek alatt a zenészi hivatás mellett az orvosi pálya is vonzott, de amikor eljött a pályaválasztás pillanata, egy versenyeredmény szerencsére egyenes utat jelentett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, és eldöntötte a kérdést. A diploma megszerzése után a feleségemmel, aki egyébként zenésztársam is, többfelé hívtak, köztük az akkor induló veszprémi zeneművészeti szakközépiskolába. Nyugodt szívvel mondhatom, jó döntésnek bizonyult, hogy a szülővárosomat választottuk. Harminc évig tanítottunk az épület falai között, sőt az utolsó több mint egy évtizedben az intézmény igazgatója voltam.
– Rengetegszer hívták külföldre is, de mindig visszatért Veszprémbe. Sosem vetődött fel, hogy végleg maga mögött hagyja a várost?
– Jó pár éve tanítottunk már a feleségemmel, amikor egy ösztöndíjnak hála, az Egyesült Államokban tölthettünk egy időszakot. Akkor komolyan tervezgettük, hogy ott folytatjuk az életünket, de aztán az utolsó pillanatban hazajöttünk, mert úgy éreztük, itt a helyünk. Egyrészt nem akartuk, hogy a gyerekeink a nagyszüleik nélkül nőjenek fel, másrészt éreztük, hogy nem hagyhatjuk annyiban a megkezdett munkát. Felelősséggel tartozunk a növendékeinkért. Ki is tartottunk mindketten, amíg csak létezett a Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola. Eközben elindítottuk az Auer Ifjúsági Szimfonikus Zenekart is, és minden nyáron zenei tábort szerveztünk neki. A tanítványaink zöme ma már jelentős hazai és külföldi együttesekben játszik, és úgy emlegetik ezt az időszakot, mint ami az alapot adta, amelyre azóta is építeni tudnak.
A teljesnó interjú ide kattintva, a Magyar Krónika oldalán olvasható
