Miért várt Verdi közel 50 évet, hogy újra vígoperát írjon? Hogyan ismerkedett meg második feleségével, Giuseppina Strepponival? Kiket tekintett a riválisainak? Cikksorozatunkban az egyik legnagyobb olasz zeneszerző egy-egy operáját vesszük nagyító alá – bemutatjuk, milyen életszakaszban volt éppen Verdi, milyen történetek, anekdoták kísérték az adott mű megírását, és arra is kitekintünk, hogy hogyan fogadta a korabeli publikum az új alkotást. Ezúttal utolsó előtti operájával, az Otellóval foglalkozunk.
Az Otello Verdi négyfelvonásos, utolsó előtti operája, amelyet 1887. február 5-én mutattak be a milánói Scalában. A szövegkönyvét az az Arrigo Boito írta, akivel előzőleg Verdi már együtt dolgozott a Simon Boccanegra című opera új változatán, és a közös munka gyümölcsözőnek bizonyult.
Boito 1879-ben mutatta meg először az Otello librettóját Verdinek, aki bár látott fantáziát a szövegben, nem tett ígéretet arra, hogy operát komponál belőle. Giuseppina Strepponi, Verdi felesége így írt kiadójuknak, Giulio Ricordinak: „Valószínűleg tetszett neki, mert miután elolvasta, megvette; de hogy fog-e zenét írni hozzá… ezt nem lehetett tudni.”
Jó néhány év eltelt addig, mire ez a kései remekmű megszületett, ugyanis a mester korábbi operái átdolgozásával volt elfoglalva. 1881-ben a már említett Simon Boccanegrát vette elő, amiből többet szeretett volna kihozni. Az opera felújítása során írtak Boitóval egy teljesen új jelenetet, amiben a címszereplő dózse szónoklatot intéz Genova népéhez („Plebe! Patrizi! Popolo!”).
Ezután visszatértek az Otellóhoz, de egyelőre nem jutottak tovább a III. felvonás fináléjánál, az opera egyik sarokkövénél. Boito elkötelezettségéről tanúskodik, hogy még saját, Mefistofele című operájának bemutatója előtt is biztosította Verdit az Otello írásának folytatásáról.
1881–82-ben A végzet hatalmából készült egy új változat, francia szövegre, 1882-ben pedig a Don Carlost dolgozta át Verdi, és csak egy 1883-as keltezésű levélben írt újra az Otellóról, jobban mondva a Jagóról, ami az eredeti cím lett volna. „Olvasom a ma reggeli Fanfulla hasábjain: »Maurel (Victor Maurel, francia a bariton – a szerk.) nyilatkozata szerint Verdi a legnagyobb meglepetést készíti a zenei világ számára, és a fiatal jövőzenészeinek Jagójával leckét ad« stb. stb. Isten ments! Soha nem akartam, és nem is fogok leckét adni senkinek…”
Egy év elteltével Boito arról számolhatott be Ricordinak, hogy Verdi elkezdett komolyan foglalkozni az operával, a lendület azonban ismét megakadt egy félreértés miatt. Boito egy Mefistofele előadás utáni vacsorán azt nyilatkozta, hogy nem sok kedvvel látott neki az Otello szövegkönyvének, de most már ő maga is megzenésítené. Az egyik újság ezt úgy hozta le, mintha Boito sajnálná, hogy eladta Verdinek a librettót.
Boito nem tulajdoníthatott különösebb jelentőséget ennek a nyilatkozatnak, Verdi viszont félreértelmezte a dolgot, és a librettista legjobb barátjához, Franco Faccio karmesterhez fordult. Rajta keresztül üzent Boitónak, hogy sértődöttség nélkül, ingyen kész visszaadni a szövegkönyvet. Boito csak hetekkel később kapta meg az üzenetet, és négyoldalas levelet írt Verdinek, amiben bocsánatot kért, és tisztázta a helyzetet:
„Az Isten szerelmére, ne hagyja ott az Otellót, ne hagyja ott. Az Ön számára készült, már dolgozik rajta. Én meg nyugodt voltam, és bíztam benne, hogy egy nem túl messzi napon befejezve látom…”
Verdi megenyhült, főleg azok után, hogy Boito elküldte Jago Credójának végleges változatát. „Nagyon szépnek, igen erőteljesnek és teljesen shakespeare-inek” találta a szöveget, de azt javasolta, hogy tegyék félre egy időre az Otellót. Az 1884-es év így különösebb előrehaladás nélkül telt el, és csak decemberben kezdett el Verdi rohamléptekkel dolgozni az operán.
1886 elejére készült el a mű kompozíciós vázlatával, de még sok változtatást hajtott végre addig, amíg a végső forma kialakult volna. (A III. felvonás fináléjából például több verziót is írt.) A cím is ekkor véglegesedett, ahogy Verdi írta:
„Jago az a démon, aki mindent mozgat, de Otello az, aki cselekszik.”
A címadás kissé kockázatos volt abból a szempontból, hogy Rossininek már volt egy azonos című operája, de Verdi nem tartott az összehasonlítástól.
1886. november 1-jén írta meg Verdi Ricordinak és Boitónak, hogy teljesen elkészült az Otellóval, és közben már elkezdtek foglalkozni a szereposztással is. Két olyan énekes is szerepet kapott, akik már a Simon Boccanegrában is sikert arattak: Francesco Tamagnóé lett a címszerep, Victor Maurel pedig Jagót énekelte. Desdemonát, a női főszerepet Romilda Pantaleonéra bízták, bár benne Verdi bizonytalan volt.
A mester nagyon szigorúan felügyelte a próbákat, és az előadásban részt vevőkön kívül senkit engedett oda, még a saját feleségét sem. Érdekesség, hogy a csellószólam tagjaként ott ült a zenekarban egy 20 éves fiatalember, Arturo Toscanini, aki azért függesztette fel ideiglenesen karmesteri tevékenységét, hogy találkozhasson Verdivel.
Az Otellót több időpont-változtatás után végül 1887. február 5-én mutatták be Milánó pompás operaházában, amelyre a világ minden részéről érkeztek tudósítók. Az opera hatalmas sikert aratott: Verdit több alkalommal színpadra hívták, a tűzkórust és az Ave Mariát megismételtették.
De hamarosan másféle elismerésekben is részesülhetett a szerző, hiszen megkapta a San Maurizio- és a San Lazzaro-rend nagykeresztjét, a milánói díszpolgárságot és elegendő pénzt ahhoz, hogy több jótékonysági akciót is véghez vigyen. (Például neki köszönhetően tudták befejezni egy kórház megépítését.)
Az Otellót a milánói premier után Olaszország számos operaházában színre vitték, és nem lehet elmenni a mellett a tény mellett, hogy külföldön először a budapesti Operaház tűzte műsorára, még 1887-ben.
Források:
- Julian Budden: Verdi. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2007
- Várnai Péter: Verdi operakalauz. Budapest, Zeneműkiadó, 1978
