„A MÁV Zenekar a világ legjobb zenekara”, mondta Horváth Iván barátom: „velük hallottam élőben először Beethoven Hetedikjét”.

- hirdetés -

Nem mindig emlékszünk, egy zeneművel mikor találkoztunk először, és pláne nem biztos, hogy fel tudjuk idézni a hatást, amelyet kiváltott.

Erre jó, ha az embernek van gyereke, ilyenkor újra átéljük a magunk „beavatását”.

Lemezek esetében az „első találkozásra” aligha emlékszünk. A kedvencekre, a „slágerekre” annál inkább. Tudom, hogy egyik repertoárdarab „a város és az utca” volt hároméves koromban, a címet persze én adtam, akkor, Prága látképe volt talán a Tin-templom tornyának szemszögéből, Zuzana Ružicková játszotta rajta Bach d-moll csembalóversenyét.

Volt egy Mozart Nagy g-moll szimfónia, Kis éji zene, nyilván Hungaroton-lemezen, egy fekete színű Négy évszak, talán az akkor még Sándor Frigyes vezette Liszt Ferenc Kamarazenekarral, és az abszolút kedvenc: a Petruska (Stravinsky) Moszkvában. Utóbbi annyira elkopott a zafírtűkön, hogy egy Supraphon-lemezzel kellett pótolni, valami mosolygós pasas fekszik oldalt, talán rövidnadrágban, valószínűleg benne van a kelet-európai lemezborítók best of-jában.

De kit érdekelt ez akkor?

Érdekes, hogy a gyerekeim nem feltétlenül ugyanezeket a zenéket kapták. Ma pl. ember nem hallgat Kis éji zenét, holott ha mégis, akkor kiderül, mitől akkora remekmű, de hát a kaputelefonok és a korai csengődallamok lejáratták szegényt.

Igaz, egy ideje nem találkoztam vele ilyen alkalmazott formában, és én nem hiszek a lejárató kampányokban, tehát egyszer juszt is feltettem a gyerekeknek. A közvetlen reakcióra nem emlékszem – de arra igen, hogy Déneském vagy három hónap múlva dúdolgatta (kis torzítással). Vagyis alighanem mélyre ment. Jó, azt már nehezebb megmagyarázni (innen nézve), hogy hasonló távolságból mit keresett az ajkán a Bruch-hegedűverseny, de hát nem vagyunk egyformák. Az egész kicsi gyerekek nagyszerűen vannak Respighitől, Raveltől vagy Debussytől, a konzervatív ízlést alighanem a felnőttek nevelik beléjük, később (és alighanem akaratlanul). Bár alapjában többet hallgatok felvételt, mint koncertet, az azért világos, hogy egy zenével való első koncert-találkozás mindent visz. Mondjuk ezt is lehet űberelni, pl. hangversenyen én akkor hallottam először Mahler Ezrek szimfóniáját (noha felvételről elég jól ismertem), amikor énekeltem.

És persze Máté-passióban részt venni (akármilyen amatőr módon) se kutya – de maradjunk a hallgatásnál.

Egy Kiállítás képei, egy Brahms Negyedik, egy Haydn-vonósnégyes, egy Mozart-zongoraverseny, egy Schubert-trió a Zeneakadémián – ilyen emlékeim vannak egész apró koromból, szüleim minden évben vettek egy zenekari és egy kamarazenei bérletet. Jól tették. És voltak persze a Lukin Laci bácsi féle Mesélő muzsikák, de azokon mi már nagyrészt „ismertük a poént”.

Operaélményem viszont nagyon kevés van. Gyatra kötelező Háryk mellett persze A varázsfuvola a még oly közepes matiné-előadások alapján is mesés élmény volt – maga a zene. Talán ezzel függ össze, hogy mai napig legtöbbször semmi más sem érdekel, operában is csak a zene, emiatt nem veszek DVD-ket, utálom a TV-t (nincs is), viszont nyugodt szívvel hallgatok olykor ismeretlen cselekményű operákat. (A varázsfuvoláról persze – más okból – elolvastam jó pár tanulmányt, könyvet – de igazán két éve, Fischer Iván előadása mesélte el rendesen, miről is szól a darab, persze élőben.)

És most lehetőség adódott, hogy tízéves fiam egy másik „zenei sikersztorival” avatódjon be: meghívót kaptunk az Erkelbe a Carmenre. És átélhettem – a mellettem feszülten figyelő Dénessel – ismét, hogy ez a zene elejétől mindvégig mennyire megnyerő, magával ragadó, mégsem sekély. Ebben persze a címszereplő, Megyesi Schwartz Lúcia, vagyis Luca elég nagy szerepet játszott.

Olyan Carment alakított, hogy minden férfi szíve megdobbant érte,

s ehhez még remekül énekelt, akár hason fekve is – az ő teljesítménye tehát abszolút értékben is nagyszerű volt. Hogy aztán a rendezés, vagy a körülmények miatt nem akadt méltó párja, az kérdés. Ok, Bretz Gábor meggyőző Escamillo volt, és nekem bejött Rácz István Zunigája is, és persze Váradi Zita is jelenség volt Micaëla szerepében – de őket a rendezés zárójelbe tette. Don José viszont ebben a produkcióban (Kiss B. Atilla által elővezetve) a pipogya fajankó, akinek hússzor is kevés elmondani, hogy nem szeretlek, még mindig visszakérdez, mondd szeretsz-e, és ebből nem következik nyílegyenesen a gyilkosság.

Más kérdés, hogy fiam mégsem tudott Carmennel azonosulni, de erről nem Luca tehet, akivel egyébként jóban vannak, hanem Rowling, vagyis az, hogy ez a Carmen meglehetősen hasonlít Bellatrixre. Emiatt – vagy életkori hímsovinizmusból, esetleg másért, pl. alkatilag – inkább tudott együtt érezni Don Joséval.

Az az érzésem, egy drámaibb (vagyis egyenrangú feleket felvonultató) előadás tisztábban adta volna elő az opera lényegét – ehhez jön, hogy a mai Operában a szabadságról dalolás talán kiváltképp komikusan hat –, így épp a szenvedély maradt ki belőle, illetve Carmen szenvedélye kissé öncélú, a levegőben lóg. Egyedül Don Josét érinti, Escamillo egész jól megvan nélküle (a fekete szempár nélkül is szépen legyőzi a maga bikáját a háttérben).

Vagyis van egy olyan érzésem, hogy majd még meg kell néznünk jól rendezett Carmeneket is ahhoz, hogy a gyerekek megértsék, a zenéje viszont „átment”, én meg nem rontottam el az élményt azzal, hogy felhívjam fiam figyelmét az unisonóban szétszóló fúvósokra, a színfalak mögött és előtt szóló zenék közti eltolódásra és hasonló apróságokra: maradjon meg ez az előadás a gyerek számára a világ legjobb Carmenjének. Majd elővesszük otthon mondjuk a Bumbry-Karajant (akár DVD-n is, kivételesen), megerősíteni a remekművel való első találkozás az egyszeri és megismételhetetlen élményét.