Manapság, amikor csak egy laptop kell, hogy bárkiből producer lehessen, és a csapból is elektronikus zene szól, a hangszeres kíséret nélküli, énekhangra épülő zene virágkorát éli. Hogyan lett az a cappella újra népszerű, a digitális függőségek korában?
Megénekelt korszellem
A 2010-es évekről beszélünk, így kikerülhetetlen a közösségi média és a tehetségkutató műsorok hatása. Az NBC csatorna 2009-ben indította el The Sing-Off műsorát, ami kimondottan a cappella együtteseket versenyeztetett. A rizikós vállalás megtérült, a műsor öt évadot futott, népszerűvé tett egy majdnem elfeledett műfajt és nem utolsósorban a Pentatonix-formációt (2011-ben nyerték meg a versenyt). A 2012-es Tökéletes hang című film továbblendítette az a cappella tömegkulturális beágyazottságát, de az áttörés nem történt volna meg a YouTube nélkül.
Eklatáns példa a Pentatonix klipje, amelyben Daft Punk egyveleget adnak elő:
„Én is meg tudom csinálni”
Itt rejlik az a cappella egyik titka: bármilyen bravúrosan énekelnek ezek az együttesek, még mindig hamarabb elhiszi az átlagos hallgató, hogy ő is meg tudná ezt csinálni, mint mondjuk Lajkó Félixet hallgatva gondolhatja, hogy így bárki tud hegedülni. Azért természetesen nem akolmeleg danolászásról van itt szó, a több tízmilliós YouTube-nézettséghez képzett hang és rengeteg gyakorlás kell. A mai a cappella ráadásul urbánus műfaj: a közvetlen elődnek tekinthető Barbershop a 19. század Észak-Amerikájában született városi folkként. A kezdetekben négytagú férfiegyüttesek viszonylag egyszerű négyszólamú összhangzatokkal, érzelmes szövegekkel operáltak, az erős afrikai hatás mellett beolvasztva az Amerikába érkező bevándorlók népzenéjét is. Az azóta sokat csiszolódott, népzenei eredetű műfajnak megvan a saját közönsége, de nem vonz tömegeket.
A Main Street kvartett viccesen rájátszik a Barbershop szerethető avíttsága és a mai popzene kontrasztjára:
Manapság nincs a cappella együttes valamirevaló beatboxer nélkül, ha már az urbánus jellegnél tartunk. A dobgépet utánzó vokalizálás a hetvenes években alakult ki a hip-hoppal együtt az amerikai nagyvárosok afro-amerikai közösségeiben, és a kilencvenes évekre a mainstream-küszöböt is áttörte. Mára olyan elterjedt a technika, hogy külön világbajnoksága van, és egészen komoly, az elektronikus alapokkal versenybe szálló hangzás érhető el a segítségével.
A változatosság kedvéért jöjjön egy magyar példa:
Zene testközelből
Már az éneklés rengeteg pozitív hatása miatt is érdemes kipróbálni az a cappellát, a hangszer is mindig „kéznél van”. Bizonyos esetekben viszont nem árt az óvatosság, kevéssé köztudott, de fájó torokkal még zenét hallgatni is kockázatos. Az emberek nagy többségében annyira erős az imitációs késztetés, hogy ösztönösen „követik” a hallottakat-látottakat – így zenehallgatás közben akaratlanul is megmozdulnak a hangszálak. Mindezért a tükörneuronos rendszer felel, melynek pontos működése még tudományos vita és kutatások tárgya, de mára elfogadott tény, hogy a nyelvhasználat, a tánc, a zene tanulása és élvezete során is fontos szerepet játszik.
Az a cappella így különösen testközeli élményt adhat: mintha mi is énekelnénk.
Nyilván segít az is, hogy a műfaj képviselői sok esetben feldolgozásokat énekelnek, így tényleg velük énekelhetünk, és az ismert dallamok mellett jobban kidomborodnak az újszerű megoldások, az emberi hang valóban döbbenetes rugalmassága. Egy szó, mint száz, az a cappella nagyon betalál: ösztönösen azonosolhatunk vele, és időlegesen azt is elhihetjük, hogy nyertünk a gépek elleni küzdelemben. Zárásként ajánljuk a közelgő Budapest A Cappella Fesztivál zimbabwei fellépőit, az Insingizit.
A zulu hagyománynak megfelelően koncertjeiken nem válik külön tánc és ének, és a közönséget is bevonják:
