„Elengedhetetlen, hogy tudjam, mit miért játszom”- mondja Ábrahám Márta hegedűművész, aki évekkel ezelőtt fordult egykori tanárához, Dukay Barnabáshoz segítségért, mert mint fogalmaz: „hiányérzetem volt, és nem találtam kulcsokat Bach műveihez.” A megkeresést hosszú ideig tartó közös munka követte, amelynek eredményeit egy május 25-én megjelenő kötetben olvashatjuk. A két szerzővel beszélgettünk.
– Mi volt a közös munka kiindulópontja?
Ábrahám Márta: Mindig hiányérzetem volt, és zavart Bach szóló hegedűműveinek az a konvencionális megközelítése, amit a romantikus előadói gyakorlatból örököltünk. Nem értettem Bachot olyan mélyen, és egy idő után már nem is kerestem a lehetőségeket, hogy játszhassam a műveit. Aztán kaptam egy felkérést a C-dúr szólószonátára, és úgy éreztem: nem fogok tudni semmit sem kezdeni a darabbal, legalábbis azon a szinten, ahogy a többi művet megoldom, és amit elvárok saját magamtól.
– Mi lehetett ennek az oka?
ÁM: Próbáltam ugyan, de nem találtam a művekhez ajtókat és kulcsokat. Ekkor döntöttem úgy, hogy segítséget kérek egykori tanáromtól, Dukay Barnabástól, akiről köztudott, hogy nagyon sokat tud Bachról, és nem keveset foglalkozott a hegedű-szólódarabokkal. Ez öt éve történt, és innen ment minden a maga útján.
Dukay Barnabás: Első pillanatban persze nem arról volt szó, hogy nekiállunk, és könyvet írunk. Márta azért jött, hogy a Bach fúgákat elemezzük. Zárójelben megjegyzem, hogy egy alapvetően egyszólamú hangszerre egy minimálisan háromszólamú műfajt írni, mint amilyen a fúga, az már eleve egészen abszurd. Bach ebben az összefüggésben ezt négyszer tette meg. Csellóra egyet, hegedűre pedig három fúgát is írt, mindegyik szólószonátába. Ezek Bach fúga írási művészetének egyik szélsőségét képviselik.
Szóval jött Márta, és hozta a hegedűt.
Koncertre kellett vinnie a darabot, tehát elkezdtük vizsgálni, hogy hol a téma, milyen a tagolás, a rendszerezés, arról beszéltünk, hogy mit keressen, és mit lásson meg. Ezek a darabok egyébként a hegedű szólóirodalom csúcsai: a három szólószonáta fúga, a Chaconne, és a Bartók Szólószonáta hegedűre. Tudja, Bach gondolkodásmódja nem a saját korában gyökerezik, hanem a középkorig megy vissza. Élt az 1400-as években egy Ockeghem nevű holland szerző, az ő zenei gondolkodásmódja nem más, mint a Baché. Magyarán Bach egy olyan vonulatnak a része, amelyik nagyon erőteljesen jelen van előtte is. Függetlenül attól, hogy nem ismerte Ockeghemet, és állítólag kottái sem voltak a szerzőtől, ez valahogy áthagyományozódott szerzőről szerzőre, kultúráról kultúrára.
– Ezek a közös elemzések aztán sikeresen áttevődtek a színpadra?
ÁM: Volt egy koncertem 2013-ban a Budapesti Bach Héten, ahol az a-moll és a C-dúr szólószonátát játszottam. Előtte egy gyorstalpaló felkészülést tartottunk. Minden héten legalább egyszer, 3-4 órán keresztül dolgoztunk együtt a két fúgán. Ekkor már volt rálátásom a darabokra, és a hegedűn is meg tudtam oldani, amit akartam. Nagyon izgalmas volt, mert teljesen át kellett állítanom a technikámat. A zongoristáknak, a billentyűsöknek ez sokkal könnyebben megy, mivel ők többszólamú hangszeren játszanak, és így nincsenek technikai nehézségeik azzal, hogy egyidőben vezessék a szólamokat. A hegedű viszont külön kihívás. Amennyire a zeneszerzőnek óriási bravúr a hegedűre több szólamot írni, a hegedűsnek pedig szintén nagy bravúr elhelyezni azokat egyidőben egymás alatt-fölött, úgy, hogy ez követhető és világos legyen.
– A koncertek előtti darabelemzésekből hogyan született meg a könyv ötlete?
ÁM: Ez úgy kezdődött, hogy a fúgák után felvetettem a tanár úrnak, hogy jó lenne a Chaconne-t is elemezni.
DB: Én nem elemeztem ezt a darabot korábban. Együtt kezdtük el.
ÁM: Annyira izgalmas és felfedezetlen! Rögtön elkezdtem az interneten keresgélni, illetve külföldi szakirodalmat is beszerezni, de rá kellett jönnöm, hogy erről nincs használható, mindenki által, általánosan elfogadott elemzés.
Tehát semmink sem volt, amiből kiindulhattunk volna.
Csak egy bűnügyi nyomozáshoz tudom hasonlítani a szálaknak a felgöngyölítését és kibogozását.
– Mi volt a munkamegosztás?
DB: Együtt írtuk az egészet. Most nyáron lesz négy éve, hogy elkezdtük.
ÁM: Mi legfőképp egy összehasonlító elemzést csináltunk. 64 variáció van, tanár úr ült a zongoránál és egymásra rakta őket, én pedig mindent írtam a jegyzetfüzetbe. Azonosság, különbözőség és hasonlóság – ez volt a három szempont. Az évek során rengeteg jegyzet összegyűlt, és fantasztikus felfedezéseket tettünk.
DB: A könyvben benne lesz minden. Most nagyon röviden és tárgyszerűen fogalmazva: egy személyes életszakaszt abszolút személytelenül emberfelettivé tenni – ez gyakorlatilag a Chaconne programja. Mondok egy furcsa dolgot: Bartók Béla, aki szintén ebben az épületben tevékenykedett, ahol most beszélgetünk, a húszas évek végén vagy a harmincas évek elején egy levélben azt írja, hogy ő most már évek óta tanulmányozza Bach János Sebestyén szólóhegedűre írt szólószonátáit és partitáit, és ez gyökeresen megváltoztatta a zeneszerzésről és a zenéhez való hozzáállásról alkotott elképzelését.
Ez súlyos kijelentés.
Én egyébként sokat foglalkoztam a középkor minden szakaszával, és így derült ki számomra, hogy Haydn és Bach nem a levegőből jönnek, a gondolkodásmódjuknak van egy hosszú kontinuitása, ami évszázadról évszázadra, szerzőről szerzőre nyomon követhető. A kulcsszó pedig:
a polifónia.
Tehát egyenrangú szólamok, legalább kettő-három, vagy pedig ennél is több. Palestrina például 5-6 szólamban érezte magát a legjobban, Bach 4-5 szólamban, Haydn pedig 3-4 szólamban. Egészen más látásmód ez, mint ami aztán később, a 17. század vége felé, az opera megjelenésével elkezdett kialakulni az európai zenei gyakorlatban. Az egy más dolog. Itt a polifóniáról van szó, egyenrangú szólamokról egymás mellett. Önállóan is van egy saját arculatuk meg együttesen is.
– Márta, az, amit felfedeztetek és leírtatok, neked előadóként is új kihívásokat adott, igaz?
ÁM: Nagyon nagy kihívás volt, és élveztem azt, hogy a szokásos és mindenki által művelt hegedűtechnikát használom. Bachot mindenféleképpen másképp játszom azóta, hogy világos lett számomra: itt egészen más megközelítési módra van szükség, más hangzásképet várok el a hegedűmtől és saját magamtól. Most már külön gyakorlom az egyes szólamokat, képes vagyok mindent önállóan kezelni és utána összerakni.
– Gondolom, most már a növendékeidet is ez alapján tanítod.
– ÁM: Igen, sőt, kamarázunk is, például a C-dúr fúgát, ami négyszólamú, négy hegedűvel eljátsszuk órán. Fantasztikus hangzás keletkezik. Egy hegedűn nyilván nem lehet azt megvalósítani, amit négy hangszeren, de így legalább megtapasztaljuk, milyen az eszményi hangzás, amit ideaként ismernünk kell: így tudjuk saját magunkat is irányítani, és elképzelni, hogy mi a cél. És azt kell mondjam, lehetséges a hegedűn is nagyon szépen, érthetően, artikuláltan több szólamot megszólaltatni. Ennek egyik előfeltétele, hogy a tempót is sokkal nyugodtabbra veszem, még a gyorsabb tételeknél is, hiszen ha belegondolsz, ez fizikailag is nehéz, állandó jövés-menés van a húrok között. Ha ennek nem adom meg az idejét, ha a saját ritmusa nincs a zenéhez odasimítva, akkor elvesznek a legszebb pillanatok, meg maga rétegezett értelmezés. Aztán amikor kimegyek a színpadra, már nem töröm a fejem, elfelejtek minden elméletet, és csak hegedülök. Ahhoz viszont, hogy a lelkiismeretemmel el tudjak számolni, hogy felnőjek a feladathoz, és azt érezzem, hogy a darabot úgy közelítem meg, ahogy az a szellemiségétől elvárható, elengedhetetlen,
