Június 10-én ötödször rendezték meg a Kórusok Éjszakáját a budapesti Palotanegyedben. A húsz helyszínen 47 kórus előadásában 65 húszperces koncert hangzott el, emellett flashmobok, éneklő utcák és közös éneklési lehetőségek tették a programot még érdekesebbé. A program ötletgazdájával, spiritus rectorával, karnagyával és a záróösszkar szerzőjével, Tóth Árpáddal beszélgettem. Ennek kapcsán következzenek itt az ő és az én gondolataim.
Árpit épp feleennyi idősen ismertem meg. Akkor 17 éves volt, Monflanquinbe mentünk együtt hárman, hogy „profi tenorokként” segítsük a szokásos kurzust, a nagyszabású oratorikus mű kéthetes betanulását és sikeres előadását – abban az évben Haydn Évszakokját adtuk elő (a profizmus hírét és elvárását az előzőleg ott megforduló magyar kórusok alapozták meg). Árpi csendes, kissé visszahúzódó, de jó humorú és lelkes „gyerekként” élt az emlékeimben (vagy csak mi voltunk – kórusban éneklő generációnknak megfelelően – harsányak és macsósak?). Azóta valahogy nem találkoztunk, és most, pár nappal a Kórusok Éjszakája előtt – bár telefonban és személyesen is azonnal felismertük egymást – nagyon más képet mutatott, leszámítva a lelket és a jó humort. Profi nyilatkozónak tűnt, és erről beszélt is: alig van ideje egy efféle beszélgetésre, annyian keresik a legkülönbözőbb helyekről. Most is próba után, este 9-kor kezdtük a beszélgetést.
Ez az ötödik ilyen rendezvény, és mindig van mit csiszolni, változtatni. Idén pl. a tizenötről húszpercesre emelt koncert- és átállási idő az újdonság. Van azonban, amin semmiképp sem változtatna, ez pedig az esemény lényegét érinti:
mindent úgy csinál, ahogy maga szeretné.
Épp emiatt nem keres szponzort (pedig többen is jelentkeznének). Az esemény nonprofit, a – saját szerkesztésű és előállítású – „műsorfüzet” (egy ötletes, kétoldalas szórólap) és honlap ugyan megemlíti a támogatókat, de ezek maguk a koncerthelyszínek, amelyek ingyen vagy olcsón állnak az esemény rendelkezésére. És amelyek– mint Árpi kiemeli – olykor maguk kérik, hogy hadd kapjanak lehetőséget (pl. a Vörösmarty Gimnázium, melynek kórusa fellépőként is szerepel). Bevétel a belépőjegyekből/karszalagokból van, ez fedezi a költségeket, e pofonegyszerű üzleti terv mentén működik az esemény, és jelenleg úgy tűnik, ezen nem is szeretnének változtatni a szervezők.
De kik is ők? Tóth Árpád a Csíkszerda nevű kórus vezetője, ami persze megint nem pontos, mert ez a kórus ma már nem egy, hanem öt, és ha a hét nyolc vagy kilenc napból állna, akkor még több lenne. Az öt „csík”-kórus különböző napokon próbál (a névadó, első pl. szerdán), van már gyerek- és kamarakórus, és bár Árpi nem ragaszkodik ahhoz, hogy mindet egy személyben vezesse is, egyelőre még folyamatban van a karnagyi feladatok megosztása. A többi feladatot viszont gördülékenyen és eredményesen osztják fel, e nélkül nem is jönne létre a Kórusok Éjszakája, melynek szervezésében kb. hetven embert neveznek meg a honlapjukon.
Kicsit olyan ez, mint Tom Sawyer és a kerítésmeszelés,
a kórusba sem egyszerű bekerülni, komoly ajánló kell hozzá, évente így is kb. 150-en állnak sorba – vagyis tévedés azt állítani, hogy a Csíkszerda a Kórusok Éjszakáját pusztán verbuválásra használná.
Itt tehát valami merőben másról, másfajta hozzáállásról van szó. Ami a dolog produkciós és technikai részét illeti: gyors váltások, flashmobok, az érdeklődés állandó fenntartása a cél (és az eszköz), és ebben hihetetlenül fontos, hogy mindenki a helyén legyen. Az esemény beharangozása, kommunikációja profi, a honlapon minden kérdésre világos választ kaphatunk, üdítően emberi stílusban, kerülve a (kultúrintézményekre is jellemző) bikkfanyelvet. Mindez éppen az, ami aligha várható el, ha a helyszínen lévő felelősök pénzért dolgoznak. Ha nem lelkesedésből, „buliból” megy, akkor nem megy… Vagyis attól profi az egész, hogy amatőr, és ha profi lenne, akkor ezt elveszítené. Fantasztikus, hogy a szervezők ezt ennyire érzik.
A másfajta hozzáállás a próbafolyamatot is érinti: a heti egy próba mellett minden fellépést hétvégi tábor előz meg.
A kórus alkotó közösség, melyben mindkét szó kiemelten fontos.
Az improvizáció, az alkotó kedv – mint a mellékelt ábra mutatja – nem korlátozódik az éneklésre.
Mindez számos kérdést vet fel. Egyrészt mi is az a kórusmozgalom, hol is tart? Sokszor sirattuk el – és nem ok nélkül – a kodályi eredményeket, melyeket sikerült elfelejtenünk. Hogy Monflanquinben a kilencvenes évek elején még a magyar kórusok profi képet állítottak ki magukról, az e régi dicsőség része. Magam olyan énekkarban énekeltem két évtizedig, ahol volt felvételi, követelmény volt a kottaolvasás és a jó hallás – aztán előbbi hiánya a fiúknál, majd általánosságban egyre kevésbé volt kizáró ok… Tóth Árpádot azonban nem könnyű közös búsongó bólogatásba terelni – szerinte a heti egy énekóra csak a hagyományos körülmények között kevés, de ha itt is kellően kreatívak vagyunk, akkor élvezetté, élménnyé tehető.
Hiszen akivel megszerettetjük a zenét, az nem heti egy énekórán fog vele találkozni – ez az idő viszont akár elég is lehet a kedvcsinálásra.
A „Csíkszerda és vidéke” talán egy icipicit a hagyományos kórusmozgalom ellenében jött létre – de nagyon fontos, hogy a művészeti vezetője tökéletesen ismeri a hagyományos eszközöket (és elismeri az általa létrehozott értékeket), csak éppen egy másik nemzedékhez tartozik, és e nemzedék – hál’ Istennek – elég sok mindent nem fogad el abból, amit örököl. Magyarán Hollerung Gábor és Tóth Árpád nem egymás ellenében létezik és mozgat meg sokakat a zene égisze alatt, csak másképp.
Nagyon leegyszerűsítve a modellt: ha Hollerung a filmzenével csalogatja be a koncertterembe azokat, akik ritkán járnak ott, hogy aztán mindenféle jó és jobb zenét tegyen eléjük, akkor Tóth Árpád kiviszi a zenét és a zenélés örömét a koncertteremből. Ha a régi nagy kórusok élén olyan egyéniségeket találtunk, akiket csak a halál gátolt abban, hogy egy személyben terjesszék az igazságot, addig Tóth Árpád pontosan tudja, hogy az ő mozgalma nem szólhat egy emberről, egy vezérről, s legfőbb gondja, hogy adja át a stafétát, ahol csak lehet.
Egy másik kérdéskör: hány embert érdekel a zene. Ha „profi” módon vezetnénk be egy olyan terméket, mint a kóruskoncert, akkor arra jutnánk, hogy kóruskoncertre ember nem jár, maximum a nagymamák, esetleg néhány megszállott, aki vagy énekkari tag, vagy/és ráérő karnagy. Vagyis Kórusok Éjszakáját rendezni eleve bukás, nincs rá igény. Kicsit az jut eszembe, mikor megépült a Müpa, s a legokosabb szakemberek a fejüket csóválták, hogy szép-szép, de ki fog ezután a Zeneakadémiában koncertre járni. Tóth Árpiék tudják, az igényt nem csak kihasználni lehet: meg is lehet teremteni. A termék nem maga a kóruskoncert, hanem az az élmény, amit egy ilyen est adhat. És nem biztos, hogy ettől ezrek fognak hetente kóruskoncertre járni – de évente ez a termék mindig eladható lesz. És ezáltal maga a kóruséneklés is. Ebből a szempontból – Tóth Árpádék hatósugarában – a kereslet messze meghaladja a kínálatot, ahogy írtam: nem tudnak ennyi jelentkezőt felvenni a kórusaikba.
Azt gondolom, az élet számos területére érdemes lenne átvinni azt, amit Tóth Árpádék megteremtettek.
Hiszen nem másról van szó, mint a civil mozgalmakról (a szabadság kis köréről, hogy Bibót idézzem), egy nem készen kapott sablonok által berendezett társadalomról, hanem olyan közösségről, mely értékek, élmények mentén kifele is képes hatni. Nem szégyellem, hogy tanulhatok (szervezést, marketinget, zenét és lelkesedést, politizálás nélküli politikát) a nálam fiatalabbaktól, hanem örülök neki és hálás vagyok érte.
