69, kettő az egyben

Engem mindig izgatott, mi lesz a végeredménye annak, amikor a két eltérő hangzásvilágot képviselő előadó kerül közös produkcióba.

A Gryllus testvérek, és Ferenczi György zenekara (mikor hogy nevezik) egyaránt összetéveszthetetlen, saját hangot hoztak létre, a két műfaj közötti rokonság ellenére legtöbbször nem hasonlít egyik a másikra, pedig régóta dolgoznak együtt. Nemrég jelent meg közös dupla lemezük 69 címmel. Az izgalmat fokozza a felvétel helyszíne, a lemezt ugyanis Nashville-ben vették fel, és valóban szerepel rajta egy helyi zenész, Russ Pahl steelgitáron. Ez egy kis westernfilmzenés ízt ad a zene hangulatához, de alapjában nem befolyásolja azt.

Sokkal inkább a város zeneiparát kiszolgálót stúdió, ami a zenészek beszámolója szerint annyira profi volt, hogy az egy teljes napig tartó beállás után az anyag nagy részét egy szuszra, együtt játszva vehették fel a két lemezt, amelyek ugyanazzal a címmel kerültek a polcokra. Külön-külön is meg lehet vásárolni őket, csak az összeilleszthető borítók sugallják, hogy összetartoznak. A két eltérő jellegűre sikerült anyag egyik fele a Gryllus testvéreké, az Első Pesti Rackák közreműködésével, a másik Ferencziék anyaga, aminek a legvégére felkerült a Gryllus testvérek két dala.

Ferenczi György nem tud rosszul játszani.

Azóta, hogy 2003-ban a népzene felé fordulva kialakította saját műfaját, ami sajátos egyvelege a bluesnak és a főleg magyar népzenének, az nem sokat változott. Zenekarának, amit Herfli Davidsonról először Rackajamre, később Első Pesti Rackákra kereszteltek, állandósult a tagsága. A hangzása azóta kicsit tömörebbé vált, később a mulatósabb műfajok felé kacsintgatott, de az említett fordulat után semmi kiemelkedő nem történt velük. Most se. Jól megkomponált dalokat hallunk, sok vájtfülűeknek szánt zenei és saját zenéjére reflektáló szöveges poénnal, de

hiába igyekszik a dal- és fülszövegekben megmagyarázni, hogy miért kellett ezt a lemezt Amerikában elkészíteni, nem sikerült meggyőznie,

és lehet, hogy ennek a lemeznek a szövegei közé is bekerülhetett volna néhány vers.

Úgy érzem, hogy nem sokat vesződtek azzal, hogy az ének hangzását utólag tökéletesítsék. Megmaradt az élőzene hangulata. A hangzás mégis egységes és dinamikus. Vilmos nem nagyon tud mit kezdeni az elektromos gitárral, nem használja ki annak a lehetőségeit, de ez így van jól. Itt az énekhang az első, amit a hangszerek, csak kiemelnek, aláhúznak. Minden arra készteti a hallgatót, hogy a szöveget figyelje, mint Cseh Tamásnál. A feldolgozott, főleg Weöres Sándor-, Kosztolányi- és Kiss Anna-versek így együtt, ebben a sorrendben egy (vagy két) életút összegzésének tűnnek a gyerekkortól a csúcsig, és a tépelődésig, hogy lezuhanhatunk-e onnan, vagy attól kezdve már nincs mitől tartanunk.

Szép lemez lett, ami minden korábbi alkotásuktól különbözik.

Olyan, amilyet Ferencziék tíz-húsz év múlva csinálhatnak majd maguknak. Nélkülük viszont ez nem tudott volna létrejönni, mert az a kreativitás és tisztelet, amivel alkalmazkodtak Gryllusék zenéjének az elvárásaihoz, elég ritka, és nem lett volna elég csak profi zenésznek lenni hozzá.

A lemezen elhangzó dalok nagyrészt nem újak. A Rackajam és Gryllusék eljátszották élőben több alkalommal egy részét, más dalok, különböző kiadványokon, formákban már megjelentek, ami azért jó, mert a 69-ről még semmi nem került fel a videomegosztó oldalakra, így a lemez meghallgatása nélkül is hallhatunk valami hasonlót, de ott semmi nem úgy szól, mint a fenti lemezen.

Egy korábbi közös munka, ami nem ad annyira egységes hangzást:

A lemezre felkerült Kaláka-dal,

amit Ferencziék amúgy játszanak maguk is:

Néhány dal szerepel Gryllus Vilmos önálló lemezéről:

Egy érdekesség, ami a lemezen szereplőtől végképp különbözik, Gryllus Vilmos dala a Rackajamtól, egy zenekaron belüli szerepcserével:

Weöres Sándor Fű, fa, füst című verséből készült daluk tudtommal még sehol nem szerepelt. Ez, és a Hajnali részegség zárja mind a két lemezt: