Az Ádám almái nagy siker volt a mozikban. László Zsolt és Pál András, a Radnóti Színház előadásának főszereplői is többször látták. Megfogta őket a magányos emberek története, miközben – saját bevallásuk szerint – hülyére röhögték magukat.
– A film rendezője egyszer úgy fogalmazott, hogy a tanmesék sokkal érdekesebbek, mint a valós történetek. Ez mennyiben igaz az Ádám almáira?
LZS: Ez a rendező részéről szerintem egy bon mot, mert az élet olyan történeteket produkál, amire az ember nem is gondol. Lecsippentett az életből sztorikat, amiket iszonyú jó logikával és érzékkel gyúrt bele a filmbe.
Akár két-három másik film is benne rejlik Khalid, Gunnar és az orvos történetében…
PA: …vagy akár a közösség tagjainak az előtörténetében , az, ahogyan találkoztak. Adam és Ivan tipizáltak, ezért azt gondolom, tanmesének a Jób-történetet érti a rendező.
LZS: Szerintem ő az egészet egy tanmesének fogja fel, mert semmi nem reális. A kis történetek önmagukban is megállnak, az egészet nézve pedig hihetetlenül dússá teszik.
– Provokatív ez a történet, a gyülekezet csak a felszínen vicces, a valóságról tudomást alig vevő, az elől menekülő karaktereivel, ahol bizarr és valószínűleg politikailag inkorrekt módon sokáig egy neonáci tűnik a legnormálisabbnak, ahol az antihősből lesz hős, ahol senki nem egyértelműen ilyen vagy olyan?
LZS: Provokatívnak nem mondanám. Azért szeretem a skandináv filmeket, mert nem lehet semmilyen dobozkába beletenni őket. Különleges emberekről szól ez a történet, akiket véletlenül sodort össze a szél húsz négyzetméterre. Fölmutat a világból egy darabot, és mint minden jó mű, nem válaszokat ad, hanem fölvet kérdéseket, és azok maradnak meg az emberben. Ha provokálni akart volna a szerző, biztosan nem ilyen formát választ. Tele van humorral, és az pedig
a történet gyönyörűsége, hogy tartalmaz egy ekkora csavart…
PA: …amiről csak annyit mondjunk el, hogy van benne egy alternatív valóság. Nekem ezekről a kérdésekről inkább a purgatóriumi világ jut eszembe, amikor nem tudjuk, utána ki hova kerül. Első olvasatra valóban sztereotip figurákat látunk, és aztán egy pillanat alatt, amikor látod, mi van mögöttük, teljesen megdőlnek ezek a sztereotípiák. Ezt nagyon bírom benne.
– Milyen ember Adam, és milyen ember Ivan?
LZS, PA: Nem tudjuk… még!
– Mindenesetre nagyon más elveket vallanak. De mi az a pont, ahol meglátják a másikban magukat, és valódi érdeklődés ébred fel bennük a másik iránt?
LZS: Amikor az életben találkozom valakivel, vagy jön egy flash, összehangolódunk az első pillanatban, és elindul egy közös rezgés, vagy sok mindent kell átélnünk egymással ahhoz, hogy szoros kötelék alakuljon ki. Számomra az a csodálatos Adam és Ivan kapcsolatában, ahogyan megküzdenek ezért, ahogyan folyamatosan csiszolódnak. Ivan az elején empatikusabb, de nem tudni, ez a szakmájából vagy a személyiségéből fakad, őszinte vagy csak a látszat, mert ez a történet az önmagunknak kitalált hazugságokról vagy vélt igazságokról is szól.
PA: …és azokról a kérdéseről is, hogy hol a határ, meddig határoznak meg bennünket a traumák, a körülmények tesznek olyanná, amilyenekké, és honnan vállaljuk a felelősséget azért, hogy mi rontottuk el. Máshonnan indul Adam is, Ivan is. Adam egy látszólag józanabb helyről, miközben semmi nem támasztja alá azt, hogy a vállalt outsidersége, a jótól való elidegenedése helytálló.
