Vajda Gergely Georgia Bottoms című vígoperáját nagy sikerrel mutatták be 2015-ben az Egyesült Államokban. A darab cselekménye Mark Childress azonos című, Harper Lee-díjjal kitüntetett regényén alapszik, ami az USA déli államainak a mai napig jól körülhatárolható, sajátos kultúrájából és élethelyzeteiből táplálkozik. A művet Almási-Tóth András rendezésében két alkalommal vezényli a szerző, október 8-10-én a CAFe Budapest Fesztiválon.
– Vígopera a modern Délről. Tudatosan választottad a műfajt?
– Igen. Leginkább az foglalkoztatott ebben az operában, hogy hogyan tudok megalkotni úgy egy zenés színpadi művet, hogy a legfőbb eleme a humor legyen, a különböző utalások világosak és közérthetőek legyenek, ugyanakkor nem egy leegyszerűsített, a szó rossz értelmében vett közönségbarát anyagot hozok létre. Nem akartam olyan operát írni, ami bizonyos értelemben egyszer használatos. A stílus egyedi, és a hangsúly annak egységességén van. Nem hiszek abban egyébként, hogy az egyik stílus inkább, valami pedig kevésbé jut el a közönséghez. Az energia és a hitelesség számít.
– Mondanál példát?
– Itt van Rossini, aki a komikus zenés színpad mestere volt, de hihetetlen sebességgel komponálta az operákat, ami véleményem szerint nem feltétlenül előnyös. Ezek a művek, amellett hogy nem szeretnék semmit elvenni Rossini értékéből, betöltötték a szerepüket abban az értelemben, hogy a mindenki számára ismert sablonokat alkalmazva nagy népszerűségnek örvendtek, céljuk a szórakoztatás volt, nem pedig a mélyebb gondolatok feltétlen kibontása. Puccini már más. Ott van például a Gianni Schicchi. Zseniális.
– Ha jól tudom a komikus elem mellett egy igazi amerikai opera megalkotása volt a célod.
– Ez egy nehéz kérdés, amióta az Egyesült Államokban is élek folyamatosan próbálom figyelni és meghatározni, egyáltalán létezik-e ez a fogalom, hogy amerikai, és ha igen, pontosan mi áll mögötte. Úgy vélem, hogy amerikai operáról is csak akkor beszélhetünk, ha megpróbáljuk megérteni és felfejteni ezt a társadalmi összetartó erőként működő fogalmat, ami egyébként sok esetben képezi vicc tárgyát a világ, de legalábbis az európai közbeszédben.
– Hogyan lehet ezt megragadni?
– Példaként egy szeptember 11. utáni TV spot jut eszembe. Több tucat ember, nemre, korra, bőrszínre, szexuális orientációra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül állt a kamerák elé és mondta el a következő mondatot:
Én amerikai vagyok.
És mindegyikük őszintén így is gondolta. Engem valójában az érdekelt, hogy ez a hozzáállás mennyire felületes, mennyire csak a szükség idején manifesztálódó. Rá kellett jönnöm, hogy ez az államszövetség kulturálisan annyira színes, hogy valójában szinte lehetetlen definiálni azt, amiről most beszélünk. Érdekes felismerés volt számomra, hogy az úgynevezett Dél, vagyis az USA történelmileg déli államai mennyire hasonlítanak a mi Kelet-Európánkhoz. Ha csak az irodalomnak azt a részét tekintem, ami tipikusan déli történetekre, élethelyzetekre és a kultúrára összpontosít, akkor azt kell mondanom, hogy igenis vannak olyan drámai szituációk, amelyek operaszínpadra kívánkoznak.
– Ez azt is jelenti, hogy a kelet-európai közönség számára is pontosan annyira releváns a darab mint az amerikai közegben?
– A történet humorral átszőtt, ami azt gondolom, hogy helyszíntől és kultúrától függetlenül befogadható. A szituációs komédia mindig fontos, és ez egy kihívás is a színpadra állítás során, hiszen az időzítés elsődleges abból a szempontból, hogy egy-egy mondat a megfelelő helyre kerüljön. 2015-ben az amerikai közönség nagyon élvezte a darabot, és a zenei időzítés mindig jól működött. Volt egy, azaz egy darab néző, aki a maga részéről végtelenül megsértődött, mert felismerte a konkrét szituációt, ami az ő városkájában is megtörtént. A lelkészt nőügyei miatt bocsájtották el. Nem igazán sikerült azzal vigasztalnom, hogy hát igen,
legjobb az, amikor saját magunkon nevetünk.
A budapesti produkcióban, Almási-Tóth András rendezésében már benne van a mi kelet-európai Amerika-képünk, ami elengedhetetlen a sikerhez. A hazai közönség természetes, hogy nem érintett személyesen, ezért kell egy minimális stilizációval élni, és azon a pop- és filmkultúrán keresztül bemutatni a helyzeteket, amiket mi ismerünk, és amiknek amúgy van valóságalapjuk is.
– Ennek a gondolatnak a mentén, hogyan alakítottad ki a zenei anyagot? Mi az, amitől sajátosan déli?
– Ez megnyilvánul a hangszínekben, ami elsődleges, hiszen a hangszín az, ami meghatároz egy művet, felismerhetővé tesz egy korszakot. Sok esetben még a dallamnál is előrébb való. Az opera, ahogy az eredeti regény is egy templombelsőben indul, ami egy nagyon szűk helyiség, légkondicionáló nélkül, vagyis szokás szerint az emberek legyezőkkel legyezik magukat, ezért ilyenkor szinte csak a legyezők susogását, csattogását lehet hallani. Almási-Tóth színpadképében ez nagy, forgó, szintén nagyon amerikai mennyezeti ventilátorokkal van megjelenítve. Ez az alapszín, alapkarakter a zenében is folyamatosan jelen van.
Ehhez jön a bendzsó hangja, vagy a blues zene elemei.
Mindkettő egyértelmű földrajzi utalás. Ez az amerikai Dél. A bendzsó játékmódjával kapcsolatban egyébként sok segítséget kaptam Béla Flecktől, aki szinte megreformálta ezt a hangszert, és olyan lehetőségeket is felismert benne, amelyek segítségével a bendzsó felveheti a versenyt bármelyik modern instrumentummal. Az ő művészete kiindulási pontként szolgált a komponáláskor.
– Ahogy a regényben is, az operában is szerepet kap a szeptember 11-i terrortámadás. Hogyan lehet művészileg közelíteni egy ilyenfajta katasztrófához?
– Ezt a helyzetet csakis az egyén reakciói felől lehet feldolgozni. Emlékszem, ahogy 2001-ben az Új Színház színészbüféjében néztük a híradást az ikertornyokról, és akkor én már tudtam, hogy a következő évtől az Államokban fogok dolgozni. Minden adón erről szólt a híradás. Ez a jelenet hasonlóan van benne az operában is, a feszültség pedig abból adódik, hogy nem lehet, nem tudod elkapcsolni a TV-t. A film folyamatosan válik szomorú valósággá. Nem világégést akartam komponálni, hanem a döbbenetnek azt a pillanatát, ahogy én annak idején megéltem ezt a tragédiát. Egy pillanatra mintha megállna az idő, az egész jelenet szürreális mindaddig, amíg
fel nem fogjuk, hogy ez a valóság.
– Van még olyan alkotásod, ami ilyen mértékben támaszkodik a személyes tapasztalásokra, élményekre?
– Újraírom Az óriáscsecsemő című művemet, amit várhatón a következő évi Armel Fesztiválon mutatunk majd be. Ez volt az első operám, Déry Tibor dadaista drámája alapján, amivel én rádiójáték formájában találkoztam először. Déry mondatai valahogy beleégtek akkor az agyamba, és itt is létrejött egy erős, személyes élmény, kötődés. Amúgy ez egy szürreális bábjáték, amely egész más zenét kíván.
– Megtudunk valami újat az amerikai társadalomról a Georgia Bottoms által?
– A baptista egyházi közösségekről, a vallás összetartó erejéről, vagy a rasszizmus speciálisan amerikai formájáról egészen biztosan. A darab egy fehérek lakta kisvárost mutat be, ahol a főhős félig afroamerikai gyereke jelképezi a kívülállót. Nálunk csak a filmekből ismerik azt a helyzetet, amikor mondjuk ez a fiú leszáll a buszról egy csak fehérek lakta településen. Ezek valós, mindennapos konfliktusokat generáló helyzetek. Velem is megtörtént, hogy láthatóan és egyértelműen idegenként betértem egy autóút melletti bárba. Megállt a levegő, és az ottaniak jelentősen végignéztek rajtam, pont, ahogy a filmeken. A stilizáltnak tűnő jelenetek sokszor megegyeznek a valósággal, ami rendkívüli távlatokat tud nyitni a színház és a zene számára legalábbis.
Az amerikai alkotmány úgy van kitalálva, hogy teljes védelmet biztosít a magánszférának egészen addig, amíg az nincs direkt konfliktusban valaki más magánszférájával. Az az amerikaiságban megfogható kohéziós erő, amiről az előbb beszéltünk a legnagyobb diverzitás mellett képes működni, persze sosem konfliktusok nélkül. Az én megítélésem szerint az amerikai politikai berendezkedésben ott van a lehetőség, hogy képes kijavítani önmagát, hiszen a társadalmi visszacsatolás a lehető legközvetlenebbül működik. Más kérdés, hogy a társadalom minden tagjának aktívnak kell lennie, időt, pénzt és energiát kell befektetnie azért, hogy részt vegyen a demokráciában, de a lehetőség, az életképes vitakultúra adott. A rendszer működését pedig éppen az jelzi, hogy folyamatosan hibái vannak.
