Negyven éve hunyt el a Scala utolsó Médeiaja, a legendás Maria Callas. Emlékére az operaház múzeumának kurátora, Margherita Palli az énekesnő milánói éveit (1950–1961) bemutató kiállítást rendezett. Az időrendet követő tárlat vezérfonalát a tizennégy eredeti, kézzel készített jelmez adja, amelyeket kiegészítenek a hozzájuk fűződő tematikus tablók, tervrajzok és az előadásokon készült fényképek.
A kiállított ruhák drága anyagokból, brokátból, szaténból, bársonyból, szőrméből készültek, a díszítés pedig főként üveggyöngy és sárgaréz. Nagyobb részük nagy tragikákhoz kötődik – ezek a szerepek engedtek teret az szopránnak a szenvedélyes drámai stílus és a bel canto kiteljesítésére. Violetta, Alkésztisz, Iphigénia, Médeia, Imogene, Lady Machbet, Boleyn Anna, Erzsébet és Feodora mellett azonban időnként frivol komikaként is fellépett, erről tanúskodik Fiorilla bordó és Rosina fodros ruhája.
A pomponos Fiorilla szoknya (A török Itáliában) különlegessége, hogy a filmrendező, Franco Zeffirelli tervezte, Médeia selyem jelmezét és Imogene (A kalóz) tornyos köpenyét pedig kézzel festettek. A lágy esésű barna Alkésztisz ruha az opera cselekményét, a görög dráma idejét vette alapul, és Thesszália mitikus időszakában játszódik. Ezzel szemben más felfogást tükröz a mélyen dekoltált, buggyos ujjú Iphigénia jelmez, amely az opera XVIII. századi keletkezéséből indult ki.
Kilóg a sorból a Georges Seurat festményét felidéző fardagályos Violetta (Traviata) ruha, amelynek eredetije elveszett, így csak a rekonstrukciója látható. Megmaradtak viszont a jelmezhez tartozó vörös Swarovski ékszerek, amelyeket Lila De Nobili tervezett.
A személyre szabott színházi jelmeznél egyaránt fontos, hogy messziről is látványos és kényelmes legyen, továbbá ne repedjen szét egy szélesebb mozdulatnál. Emiatt az előadások alatt mindig jelen volt (és ma is jelen van) egy varrónő, aki ha kell, összevarrja az elszakadt szoknyát és visszahelyezi a lepattant gyöngyöket.
A jelmeznek ezen kívül illeszkednie kell a díszlet egészébe és jeleznie kell a szereplő státuszát a darabban. Médeia geometrikus rajzolatú ruhája jó példa, hiszen belesimul az archaizáló díszletek szürreális képi világába és kiemeli a görög énekesnő koré szobrokra emlékeztető arcélét. Érdekes a terveket összevetni egy másik Médeia jelmezzel, amelyet Maria Callas több mint tíz évvel később Pier Paolo Pasolini azonos című filmjében (1969) viselt.
A jelmezeket kísérő fényképeken az énekesnő egyre vékonyabb, gesztusai egyre kiforrottabbak. Utóbbiban kitüntetett szerepe volt Luchino Viscontinak, aki Eleonora Duse és Sarah Bernhardt művészetére támaszkodva megtanította az énekesnőt színpadon mozogni. Ezt a hatást mutathatja például, hogy az 1955-ös Traviata előadásán készült fotón látható beállás, egy az egyben idézi az olasz színésznő mozdulatát.
A szembeállításokra épülő kiállítás szigorúan az énekesnő szakmai életére összpontosít, mellőzve a bulvárrészleteket. Rámutat arra, hogy a hollywoodi típusú díva, akit negyven évvel a halála után ma is Maria Callasként ismerünk, nem egy csapásra született, hanem több ember éveken át tartó tudatos munkájának köszönhetően.
* A kiállítás 2018. január 31-ig tekinthető meg a milánói Museo Teatrale alla Scalában.
* (A fotókat a kiállítóhely bocsátotta a rendelkezésünkre).