Szilágyi Bálint: „Női sorsokról szerettem volna beszélni”

Szilágyi Bálint - fotó: Brozsek Niki

SzínArany címmel mutatott be előadást a Radnóti Színház. A “balladákra és zenére hangolt” előadás rendezőjét, Szilágyi Bálintot kérdeztük.

– Miért épp a balladákra esett a választásod az Arany-életművön belül?

– A színház ötlete volt, hogy balladákból álljon össze az előadás. Ez azért is  jó döntés, mert a balladában van valami teátrális. Tragédia dalban elbeszélve. Mindegyik vers egy mini-színdarab, külön történettel és szereplőkkel. Elég jól játszhatóak. Nem csupán szép szavalatok sorát akartuk létrehozni, hanem szabályos színpadi szituációkat.

– Hogyan szerkesztetted az anyagot, milyen elvek, dramaturgiai ív mentén állt össze az este?

– Két szempontom volt. Egyrészt női sorsokról szerettem volna beszélni. Olyan balladákat kerestem, amelyek fő, de legalábbis az egyik fontos szereplője nő. Másrészt alapvetően, de nem kizárólag, az ún. történelmi balladákból választottam. Tehát olyan történetekből, amit a magyar történelem valamelyik korszaka, eseménye inspirált. Ezeket a verseket kronologikus sorrendben játsszuk el, tehát a magyar történelemről is kapunk egy képet. Az Árpád-kortól indulunk, érintjük a török kort, a Rákóczi-szabadságharcot, ’48-at és végül megérkezünk a jelenbe.

– Mi alapján osztottad ki a verseket a színésznőknek, melyik miért “áll jól” az előadóknak?

– Alapvetően mindegyik színésznő az alkatából fakadó szerepeket kapta, de vannak kivételek. Például Kováts Adél játssza legtöbbször a királynőket vagy az uralkodót, Józsa Bettina pedig a fiatal szűzlányokat, mivel a csapatból ő a legfiatalabb. De van, amikor Bettinából hirtelen császár vagy apa lesz, Adélból pedig kislány. Sodró Eliza és Lovas Rozi kétszer is játszik férj és feleséget, de mindig más felállásban. Liza és Betti hasonlít egymásra, ezért is játsszák ők Szondi két apródját. De például, amikor Rákóczinéról azt mondják, hogy “szőke asszony”, “kékszemű” direkt adtam Rozinak, aki pont nem így néz ki. Ezekkel az apró meglepetésekkel is a néző figyelmét szeretném fenntartani. Ne tudja kiszámítani, hogy kiből mi lesz.

– Hogyan próbáltátok ezt az előadást?

– Mint mindig, most is alapos és hosszú szövegelemzéssel kell kezdeni. Arany nyelvének megértéséhez erőfeszítést kell tenni. De megéri. Közhely, hogy ő az a költő, aki a legtöbb szót használta a verseiben. Sok szó valóban magyarázatra szorul. Továbbá a kihagyások és a balladai homály használata miatt minden versnél fel kell tennünk a kérdést, hogy itt most mi történt. Egyértelmű válasz nincs, de nekünk kell egy közös verzió. Ezeket úgy rakjuk színpadra, mintha egy jelenet volna. Tudatosan próbáljuk elkerülni, hogy a szavalás “bűnébe” essünk. Mindenféle versmondói modor vagy az ilyenkor gyakori pátosz helyett egy természetes, élőbeszédszerű hangon próbáljuk elmondani ezeket a történeteket. Hogy el lehessen hinni, hogy ezek valódi emberek tragédiái. Erre kerül rá még egy réteg: a zene, ami az előadásnak nagyon fontos része. Azt keressük, hogyan tudunk túllépni az illusztráción, hogy válik a zene önálló egységgé, ami valami új dolgot tesz hozzá a történethez.

– A balladákat kiegészítik-e más szövegek, és milyen látvány és zene szükséges egy ilyen előadáshoz?

– Az előadásban elhangzik egy Hamlet-monológ, amit Arany János fordított. Ezt ő maga választotta mottónak a Honvéd özvegye című balladájához. De ezt leszámítva a szöveg valóban színArany. A látványvilágot a Híd-avatás című vers inspirálta. Ott egy fiúnak jelennek meg halottak a vízből, akik röviden elmesélik az életüket. A mi előadásunk nézője is egy ilyen “hídavatás” szemtanúja lehet. Egy vízalatti túlvilágot hozott létre Márkus Sándor, az előadás látványtervezője. Kék műfű, repülő halak és kertészkedő menyasszonyok. Egy abszurd világ, ami elemeiben ismerős, mégis van benne valami groteszk, sötét szépség. Szándékosan kerültünk bármiféle historizálást vagy romantikus sztereotípiát. Az előadásban közreműködik Kertész Endre, csellista, aki folyamatos színpadi jelenlétével, valamint az élő zenei kísérettel teszi igazán költőivé az előadást.