„Úgy éreztem, hogy egy teljesen reménytelen vállalkozásba fogok bele, hogy nagyon nehéz lesz. De valahogy úgy alakult, hogy a jó Isten végig segített.” Az Utolsó Óra program megálmodójával és szakmai vezetőjével, Kelemen Lászlóval beszélgettünk.
Úgy indultam, hogy kikacagtak, de mindenki egyetértett abban, hogy ezt a projektet kell csinálni. Benne volt a levegőben. Tudtuk, hogy az az idős generáció, akik a II. világháború előtt voltak fiatalok, pillanatok alatt ki fognak halni. Az is látszott, hogy az utánuk következő generáció – a falvak szétverése miatt – már nem tudja ugyanazt, sőt, esetenként sokkal kevesebbet, és amit tudnak, azt is másképp, felhígultan, más stílusban, más repertoárral, hiszen megmutatkozott a lemezek, a rádió, a tömegmédia hatása.
Sorsszerűen kerültem a Fonóba, ahol Mezei Péter, a ház lemezboltosa és egyik alapembere beszélt először Lukács Józseffel, a Fonó alapítójával, mert úgy gondolta, neki biztosan tetszeni fog az ötlet. László Sándor, Zsidei János, Lukács József és én aztán leültünk egy előzetes megbeszélésre, elővezettem a projektet, Lukács József pedig az ördög ügyvédjét játszotta, mint később rájöttem, csakis azért, hogy a projekt jobb legyen. Tetszett neki a terv és elkezdtünk dolgozni. Az informatikai részekben ő segített, ő már akkoriban ezzel foglalkozott, winchestereket gyártottak. Szakmailag Lukács Józsefnek is ugyanakkora szerepe volt a projektben, mint nekem: a logisztikai, informatikai háttér és a beruházás biztosítása mind rá és a Fonóra hárult.
Akkoriban még nem voltak olyan hatalmas winchesterek, mint most, és nagy újdonság volt, hogy már rögtön merevlemezre rögzítettük a zenét. Lehetett felvenni rendesen, de persze nem voltak még teljesen megbízhatóak ezek a dolgok. A digitális képrögzítés sem volt akkor még megoldva, ezért a videó felvételeket HI-8 kamerával készítettük. Spóroltunk a nyersanyaggal, sok mindent nem is vettünk fel, amit sajnálok utólag, viszont mindegyik csapatról van mozgógép, ha nem is a teljes gyűjtésről. A hangfelvételeket DAT magnóval készítettük, minden párhuzamosan forgott, hogy ne legyen esetleg teljes adatvesztés. Ilyen apró részleteiben kidolgoztuk az egész rendszert és nagyon boldog voltam, amikor el tudtuk indítani a programot.
Nagyon fontos része volt a szerveződésnek a helyi intéző személye. Erdélyben kezdtünk, ott volt a leggazdagabb ez az örökség és ott voltam én is otthon. Ott Tötszegi András „Cucust” kértem meg erre a feladatra, amit ő nagyon rendesen végigcsinált az egész gyűjtés alatt. Saját autóval ment, videózott, elővideózott, ha nem ismertünk egy csapatot. Volt olyan cigány ember is, akinek még keresztlevele sem volt, mint a „Pici” Aladár, aki egy kiváló kalotaszegi prímás volt. Az ő lemezét adtam ki először az Új Pátriában. Bohém ember volt.
Azért nem létezett sehol, azaz nem voltak papírjai, mert egyszer kölcsönkérte a helyi milicista hegedűjét, hogy elmehessen egy lakodalomba muzsikálni, mert a saját hegedűjét elitta, elette, elmulatta.
Aztán a milicista hegedűjét is eladta, ezért az bosszúból felgyújtotta a prímás házát. Végülis Temesvárott találtuk meg a fiánál, egy blokkban, a kis szobában, ott élt, el kellett menekülnie. Semmilyen irata nem volt, mert mindene bennégett a házban. Akkor még útlevél kellett az átutazáshoz, határ volt, meg vám. Szóval Cucus csináltatott neki keresztlevelet, útlevelet és személyi igazolványt. Mindezt a programból kellett, hogy fedezzük, de nagy dolog volt, hogy ezt mind sikerült elintézni, mert egy rendkívül jó prímást ismerhettünk meg Váralmási „Pici” Aladár (Zágor Aladár „Pici”) személyében, másrészt pedig egy hónapra rá meg is halt. Sok élményem volt azzal kapcsolatban, hogy tényleg az utolsó pillanatban dolgozunk: helyenként a halállal futottunk versenyt. Volt, akit haza kellett küldenem az első nap után, mert nem lehetett vele dolgozni, olyan alkoholista lett. És volt, aki itt halt meg, a Fonóban, és akiről itt derült ki, hogy rákos.
Akkoriban rettenetes probléma volt hangszerekkel jönni ide, Magyarországra. Nem egyszer muzsikáltam a határon bizonyítandó, hogy nem csempészek valami kincset, hanem az én saját hangszeremet viszem. Ezért úgy döntöttünk, hogy a zenészek ne hozzanak magukkal hangszert, még ha van is nekik. Itt próbáltunk nekik biztosítani jó karban lévő hangszereket, annál is inkább, mert olyan rettenetes hangszereik voltak néha, hogy külön probléma lett volna, hogy használhatóvá tegyük őket. A Fonó vett bőgőt, cimbalmot, én kölcsönadtam a hegedűmet meg a brácsámat.
A hegedűm azért szól most ilyen jól, mert a teljes Utolsó Óra azon muzsikált.
Kása Béla fotóin feltűnhet, hogy mindig ugyanazzal a hegedűvel vannak a különböző falvakból jövő prímások. Ez az oka. Laka „Kicsi” Aladár kezében is ott van a hegedűm! A jó vonóim mind eltűntek, olyan is volt, hogy szaladtam a busz után, hogy ne vigyék el a hegedűmet, természetesen teljesen véletlenül.
A Fonó nagyon jó helyszín volt, etették őket, vigyáztak rájuk, az első időben pedig a Fonóban berendezett szobákban laktak a zenészek. A lakrészek fölött volt a gyűjtőstúdió, tehát tényleg egy hétig ott ültek a Fonóban. Ahogy az egyik csapatot vitték, a másikat hozták. Voltak sofőrjeink, de volt, amikor a zenészek csinálták ezt is, mert nem volt, ki menjen. Koncz Gergő, aki az egész program titkára volt, sokszor ült be a kocsiba, vagy Pénzes Géza, a hangmérnök. Nagyon sok áldozatot hoztak a kollégáim. A finanszírozásban minden forintot meg kellett fogni. Persze nem az adatközlőkön spóroltunk, hanem minden máson, amin csak lehetett. 48 csapatot hoztunk ki Erdélyből, mindenkit el kellett látni.
Nagyon szép időszak volt és ezek a falusi emberek is rájöttek, hogy most a saját zenei arcképüket rajzolják meg és hagyják az utókorra.
Amikor hétfőn reggel elkezdtük a munkát, elmondtam nekik, hogy mi történik és miért fontos ez. Ha megértették, akkor ők is minden erejükkel együttműködtek és megpróbálták a legteljesebb tudásukat átadni az utókornak. A legkiválóbbak ennek már eleve tudatában voltak, mint Fodor Sándor „Neti”, aki azt mondta, hogy neki mindenki a tanítványa, ezért ő sosem hal meg.
Reggeltől késő estig ott voltam a Fonóban, néhány periódust kivéve, mint amikor a saját zenekarommal mentünk turnézni. Elég jól sikerült a finanszírozás is, mivel miután mindenki látta, hogy ez egy hasznos dolog, könnyebb volt megtalálni a támogatókat.
Az erdélyi rész után a többi szinte gyerekjáték volt, akkor én már csak a menedzsmenttel foglalkoztam. Agócs Gergőt bíztam meg a felvidéki résszel, ő is elhozott huszonöt zenekart Budapestre. Itt már jóval kevesebb volt a gyűjtenivaló, de én nem szóltam bele ekkor már a gyűjtési munkába, hanem a megfelelő gazdasági és anyagi hátteret biztosítottam, hogy a kollégáim tudják végezni a munkájukat. Farkas Jocó volt felvidéki résznek az intézője, mint nekem Erdélyben Tötszegi Cucus. Közben elkezdtem megszerkeszteni és kiadni az Új Pátria sorozat erdélyi részeit. Természetesen Kárpátalja és Délvidék is belekerültek a gyűjtésbe, Vavrinecz András, Bodor Anikó és Pál Lajos is dolgoztak a programban, szépen összeállt minden. A Hagyományok Háza alapításakor is folyt még a gyűjtés, 2001-ben fejeződött be.
Ez egy hatalmas anyag, amit addig soha, senki ilyen rövid idő alatt nem gyűjtött össze. Egy nagyon jó látlelet. Pávai István szakmai segítségével nagyon sok olyan interjút is készítettünk, amelyek rávilágítottak az akkori zenészek szociális helyzetére, zenei tudására. Az inasrendszerről is így tudtunk meg sok mindent, amikor a tehetséges gyereket beadták inasnak a prímás mellé, és a lopásról, hogy hogyan lopták el a tudást egymásról. Rengeteg olyan történet van az Utolsó Órában, ami még teljesen feldolgozatlan és jó pár évre adhat majd munkát az utókornak, hogy a huszadik század végén, az utolsó pillanatban még hogy éltek emberek a Kárpát-medencében.
