„Vezényelni olyan érzés, mintha a zenéből merített energia révén repülni kezdenénk, magunkkal ragadva a muzsikusokat is. Mindig alig várom, hogy az együtt megtett utazásnak folytatása legyen” — nyilatkozta Lars Vogt, aki már tizenhárom évesen ifjúsági zongoraversenyt nyert, és aki március 24-én Beethoven-programmal érkezik a Müpába a Royal Northern Sinfonia élén.
Legjobban Bach János-passióját szereti, legkevésbé Liszt Magyar rapszódiáit. Leggyakrabban a telefonján hallgat zenét, a legelső CD-n, amit megvett, Daniel Barenboim játszott Mozart-zongoraversenyeket. A legutóbbin pedig Dietrich Fischer-Dieskau énekelte Schubert összes dalát.
– Zongorista és karmester egy személyben. Mindkét tevékenység teljes embert igényel, hiszen elengedhetetlen a napi gyakorlás, a folyamatos megújulás, repertoárbővítés. Hogyan osztja be az idejét?
– Az idő a legnagyobb ellenfelem. És bizony nem elég egyszer megtanulni egy darabot. Mindig mélyebben és mélyebben merülök el a művekben. Koncertről koncertre fedezek fel bennük újdonságokat, amelyekkel aztán külön foglalkozom otthon. van, amikor ez a folyamat gyorsabban megy, néha azonban meglehetősen lassan. De az idő véges, és aludni is kell. Kiszámoltam, legalább ötven órára lenne szükségem naponta. A művészetben azonban ez a legszebb: mindig változik, nem tervezhető, és folyamatos vágyakozást kelt az előadóban. Vágy tárgyát képezik az áhított művek, amelyekről sejteni lehet, hogy nem lesz módom megtanulni őket.
Nincs oda a musicalekért — leszámítva Bernsteint —, de szereti a Mamma miá!-t. Ha lenne fél éve egy másik hangszert tanulni, a hegedűt vagy a csellót választaná. Elfogadhatónak tartja, ha a közönség tételszünetben tapsolni kezd. Ha visszaforgathatná az idő kerekét, legszívesebben Mozarttal és Brahmsszal ismerkedne meg személyesen. A régi nagyok közül leginkább Carlos Kleiberrel dolgozna együtt. És nagyon szeretne egyszer A Felvilágosodás Korának zenekarával fellépni. Egy korlátlan költségvetésű londoni fesztivál nyitóhangversenyén a János-passiót dirigálná — vagy talán egy vegyes programot kórussal, szólistákkal és a Royal Northern Sinfoniával.
– Például?
– Mindenekelőtt a Beethoven-szonáták. Néhányat még feltétlenül repertoárra fogok tűzni, de mindet biztosan nem, holott sokáig álmodoztam erről. És sorolhatnám a „szeretném megtanulni” kategóriába tartozó Bach-, Mozart- és Schubert-műveket is.
Lars Vogt 2014 óta a Royal Northern Sinfonia zeneigazgatója. Fantasztikusnak mondja a pultok mögött ülő muzsikusait. Nagyon szeretné, ha minél több fiatalt sikerülne megnyernie a szimfonikus zene ügyének. Ennek érdekében részt vesz abban a németországi projektben, amelynek keretében zenekari muzsikusok játszanak gyerekeknek, arra biztatva őket, hogy osszák meg velük a hallott zene közben felmerült gondolataikat.
– Köztudott, hogy nagyon szeret kamarazenélni. Belefér ez még az életébe?
– Nem, sajnos, ez már végképp nem. Azért is sajnálom nagyon, hogy le kell róla mondanom, mert a kamarairodalmon túl nagyon szeretek másokkal (sokszor barátokkal) zenélni. Ilyenkor egymásra kell figyelni, érezni kell a másikat, meg kell sejteni, mit gondol egy adott frázisról, milyen hangulatban van éppen, felidéz-e benne egy-egy emléket a játszott darab.
– Úgy tartják számon, mint a nagy klasszikus és romantikus német szerzők interpretátorát. Nem zavarja ez a besorolás? Nem szeretné, ha más szerzőkkel is „hírbe hoznák”?
– Tudom, hogy ezt a bélyeget ragasztották rám. Nem okoz gondot, hiszen nagyon szeretem ezeket a műveket. És bár nagyon szívesen játszanék még több más stílusú darabot, tudom, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember minden elképzelését megvalósíthassa.
– Tudatosan választ a lehetőségek közül, amikor igent vagy nemet mond egy-egy felkérésre?
– Legtöbbször igen. Azt viszont észrevettem, hogy egyre fontosabbá vált számomra a NEM. Fel kell töltődni ahhoz, hogy az intenzív munkát — megfelelő színvonalon! — vállalni lehessen.
– Nagyon jó a kapcsolata Beethovennel. A májusi Bath Fesztiválon három Beethoven-zongoraversenyt is műsorra tűzött a Royal Northern Sinfoniával. Milyen megfontolás alapján választotta a Budapesten elhangzó három művet?
– A Prométheusz-nyitány, a G-dúr zongoraverseny és a 4. szimfónia alapművek a repertoáromban. A műsor-összeállítás valójában szubjektív döntés volt, bár ahogy most beszélek róla, eszembe jut, hogy a negyediket vezényeltem elsőként a Beethoven-szimfóniák közül, és emiatt ez különösen közel áll hozzám.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
– Ne vegye rossz néven, de meg kell kérdeznem: van-e olyan Liszt-mű, amely esetleg közel áll a szívéhez? Mert a rapszódiákat nagyon nem szereti.
– Van, természetesen. Nem Liszttel van gondom, hanem általában azokkal a kompozíciókkal, amelyek a technikai csillogást helyezik előtérbe. Egészen más a helyzet például a h-moll szonátával, amelyet az egyik legnagyszerűbb zongoraműnek tartok.
– Végül: mi a helyzet a focival? Sokáig aktív játékos volt, és többször is hangsúlyozta, mennyire szereti.
– Nagyon szeretem a focit, de már nem játszom. Egy csapatjátéknál nem elég, ha én véletlenül ráérek. Rajtam kívül még huszonegy embernek is ugyanakkor kellene ráérnie, s ez jelentősen csökkenti az esélyeket. Így marad a szurkolás a tévé előtt. Ezzel a sérülés veszélye is a minimálisra csökken.
