Parádés Rózsalovag került a Gramofon toplistájának élére

A hónap legjobb klasszikus zenei (operai) felvételén Renée Fleming és Elina Garanča kiváló alakításának lehetünk tanúi, míg jazzben a Valle-Winand házaspár nyűgözte le a Gramofon kritikusait.

Barokk fejedelmi udvarok fényűző ünnepségeinek rendezője lehetne Robert Carsen – ha volnának ma még barokk fejedelmek. Mivel azonban nincsenek, maradt neki a világ legfontosabb operaháza, annak világviszonylatban is egyik leghatalmasabb színpadával. Ezen valósíthatta meg imperiális látomását (2017) Hofmannsthal-Strauss – egy letűnő impériumról alkotott – nosztalgikus látomásáról (1911). Carsen „repetitív” rendező. Munkái nem időben repetitívek, mint a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai minimalista zenéi, hanem térbeli megsokszorozódások által azok. Az első felvonás hercegi palotájának termei a hátsó színpad felé, szinte a végtelenbe sokszorozódnak, mintegy a Tábornagyné semmibe vesző fiatalságát jelképezve.

A második felvonás színpadképe a legradikálisabb (díszlet: Paul Steinberg). Nem tudni, az újgazdag Faninal ógörög stílusban építtette-e meg a maga procc palotáját, vagy „csupán”kibérelt-e egy egész múzeumot a lánya eljegyzésére. Az ezüstrózsa átadásának varázsos pillanata a bécsi operabál nyitó polonézére emlékeztető – megsokszorozott – fiatal párokkal mindenesetre egy egész nemzedék bimbózó vágyainak kifejeződése. Ochs báró felvonásvégi valcere viszont – legényeinek partner nélküli keringőzésével – a hímsoviniszta fantáziák mulatságos kifigurázása. Hogy a harmadik felvonás fogadó helyett kuplerájban játszódik, a fogadós pedig (transzvesztita) kuplerosnő – azt ezek után talán meg sem kell említeni. Elisabeth Schwarzkopf óta nem láthattunk-hallhattunk olyan hiteles Tábornagynét, mint amilyen Renée Fleming. És Brigitte Fassbaender óta olyan felkavaró Octaviannal sem találkozhattunk, mint Elina Garanča. Azzal a különbséggel, hogy utóbbiba nők és férfiak egyaránt beleszeretnének – még olyan férfiak is, akik egyébként csak férfiakba szerelmesek.

Günther Groissböck erőtől duzzadó, jóképű Ochs bárója Harry Kupfer emlékezetesen szexi rendezése (Salzburg, 2014) óta nem újdonság. Újdonság most csak a k. u. k. tiszti uniformis, amelynek végső értelmét az előadás záró pillanata adja: a „kis néger” által véletlenül elhajított boros flaskától egy épp támadásba lendülő regiment veti magát földre, berezelve. A Monarchia porban hever, és ezen már a Tábornagyné hálószobájának egyik festményéről ismert férjuram (azaz maga Werdenberg tábornagy) sem tudhat segíteni.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Intim, ugyanakkor izgalmas zenét hallunk, amilyent csak két egymást mélyen ismerő, szerető, egymással egy húron pendülő ember tud produkálni. A kubai énekesnő és a bebop emlőin nevelkedett, énekes-szaxofonos-fuvolista magyar férje minimalista eszközökkel, de annál hatásosabban ötvözi mindazt, amit zenei útjukra magukkal hoztak és útközben felszedtek. Noha csak két hang, egy zongora és egy fuvola állt a rendelkezésükre, az embernek nincs hiányérzete. Téved, aki arra gondol, hogy ilyen kevés eszközzel a zene egy idő múlva unalmassá válik.  Egyrészt egy másik házaspár, a legendás Les Paul és Mary Ford által az ötvenes évek első felében kitalált többszöri rájátszásos technikával dúsítják a hangzást, másrészt Gábor kiváló egyszemélyes ritmus szekció és avatott ellenpontozója Elsának.

A dalok zömét Elsa komponálta és hangszerelte, s így nagyon erős a kubai zene egyik fő alkotóeleme, az afrikai hatás.  Az énekesnő kiemelkedően jó zeneszerző, amiről a közönség többsége hajlamos megfeledkezni, pedig megnéztem hat előző albumát, melyek közül ötnek az összes és a hatodik dalainak több mint a felét ő komponálta és saját dalaira a szövegeket is ő írja, ami az egyetlen összetevője a műveinek, amit nem tudok kommentálni. Gábor, noha a francia kritikusok már rég rájöttek, hogy ő Európa egyik legeredetibb énekese, itt igazi szakmai alázattal kíséri feleségét. Szándékosan írom, hogy kísér, mert az esetek nagyrészében a hangját hangszerként használja. Emellett nagyon kevés európai érzi át a kubai zene minden rezdülését olyan szinten, mint ő.  Több dal a csodálatos kongói egyházi kórusmű, a Missa Luba hangulatát idézte fel bennem. Elképesztően szép harmóniákat hallunk.  A remekbe szabott Mariposa olyan érzést ad, mint egy dalba öntött elbeszélés, noha maga a szöveges rész rövid. Ebben az esetben a dal íve és lejtése kelti ezt a benyomást.

A Volar, noha repülést jelent, de a spanyolul nem tudó fülnek gyönyörű ballada. A csodálatosan harmonizált, szakrális Eleggua egyenesen megrendítő, Gábor egyszerű, de nagyszerű zongora kísérete pedig teljesen új dimenziót kölcsönös az Angeles Negrosnak, míg saját szerzeménye, a Wi-bop a bebop legnemesebb hagyományait modernizálja, behozza a 21. századba. Az album zenéje nagyon hallgatóbarát, élvezetes, ugyanakkor roppant igényes.