„Könnyű-komoly” zene a Gramofon toplistáján

Júniusban a Gramofon toplistájának második helyét egy „Prokofjev vízióit” bemutató lemez és a hazai underground jazz meghatározó alakja, Barabás Lőrinc új albuma foglalja el.

1917 novemberében tervezték bemutatni Szentpéterváron Prokofjev I. (D-dúr) hegedűversenyét, de a forradalom miatt ez nem valósulhatott meg. Prokofjev külföldre távozott a kézirattal, és csak hat év múlva hallhatta a közönség a darabot. Az ínyenc párizsi közönség nem fogadta kitörő lelkesedéssel a szerző egyik első neoklasszikus művét. Olyan darabot vártak tőle, mint amilyenek a diák korában írt meghökkentő zongoradarabjai voltak.

A bukás oka talán abban keresendő, hogy a közönség nem az egyszerű felépítést, világos hangzást várta, hanem a virtuozitást.

Szigeti József fedezte fel újra a hegedűversenyt. Az 1935-ös, Prokofjev szavaival élve

„könnyű-komoly” vagy „komoly-könnyű” zene jegyében íródott versenymű az „új egyszerűség” jegyében készült.

A hegedűverseny komponálása a szerző koncertkörútjai alatt történt. Párizsban, Voronyezsben, Bakuban írta a tételeket, de a mű Madridban szólalt meg először. Mindkét hegedűversenyét a hagyományos háromtételes rendben komponálta, a D-dúrban azonban a lassabb tételek közt helyezkedik el a gyors, játékos, kromatikus témájú Scherzo. A művek zenei világa, a karakterek, a helyenként szívszorító, másutt a vásári zenét idéző szakaszok visszaidéződnek a hallgatóban. Mindkét hegedűverseny megkapó, és a tolmácsolás is az.

Lisa Batiashvili csodálatosan hegedül, a karakterek – legyenek azok egy idealizált érzést bemutatóak, vagy robusztusak – minden esetben remek módon mutatják a szerző elképzelését. Az örmény hegedűművésznő hegedűhangja telt, a magas hangok gyönyörűek. Bár nem a virtuozitás az elsődleges a két műben, a hallgató meggyőződhet arról, hogy Batiashvili technikai tudás is makuláltlan.

Az Európa Kamarazenekar Yannick Nézet-Séguin vezetésével rendkívül érzékenyen játszik, a hangszerelés teljes pompájában tárul a hallgató elé. Gyönyörű színeket, atmoszférát, együttjátékot kap az érdeklődő mind a zenekartól, mind a szólistától. A tempóváltások nem zökkennek, a dinamikai megoldások, a szólamarányok kiemelik a művek szépségét, egyediségét. A lemezen három átirat is szerepel, a művésznő édesapja hangszerelt át szólóhegedűre és zenekarra két ismert balett-tételt és a frenetikus indulót A három narancs szerelmese című operából. Egészen kimagasló a lemez, az átiratok is nagyszerűek.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Barabás Lőrinc régóta a hazai underground jazz meghatározó egyénisége. A trombitás az Irie Maffia és a The Uptown Felaz tagjaként, valamint első saját csapata, a Barabás Lőrinc Eklektric élén és a budapesti hiphop-jazz hőseit összehozó Random Szerda improvizációs koncertek katalizátoraként egyaránt jelentős hírnévre tett szert a klubéletben, ami immár az országhatáron túlra is elér. 2015-ben alapított kvartettjébe már összetétele által kódolva vannak ugyanazok az izgalmak, amik mindig is meghatározták Barabás zenei pályáját.

A csapatba Cséry Zoltán billentyűs a Patché és a Special Providence formációkból érkezett; Herr Attila a Besh O Drom basszusgitárosaként ismert, Nagy Zsolt dobos pedig klasszikus ütőhangszeresként a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar szólamvezetője, de emellett már régóta játszik pop- és jazz-zenekarokban is.

Új lemezük Other Than Unusual címen jelent meg, melyet Barabás nemcsak trombitásként, hanem mint szerző és producer is jegyez, minden kompozíció és a teljes hangzás őt dícséri.

Ő maga „monoton transzjazzként” aposztrofálja az album stílusát, de ez inkább feszes, néhol repetitív témákat jelent, és semmiképpen sem egyhangúságot. A számok erős riffekből és lüktető groove-okból vannak összerakva, nagyon eltalált dinamikával, így rögtön első hallgatásra jól működnek.

A dallamok többnyire egyszerűek, de hatásosak a fokozások, jó ütemben törnek ki a késleltetett csúcspontok, így a zene a szobában is képes pulzáló táncos klubhangulatot teremteni. A számokat trip-hop és drum’n’bass alapokra építi a szerző, és egy-egy témán belül is izgalmasan variálja a zsánereket, ami szintén végig rendkívül jól dinamizálja a zenét. Barabás maga is sokszínűként jellemzi az albumot:

Alapvetően elég sok zenei stílust ötvöz az anyag: kicsit programzenés, film- és színházi zenés hangulatot is hordoznak a szerzemények, amelyet egyebek mellett az is megerősít, hogy Nagy Zsolt vibrafonon és üstdobokon is játszik, de vannak benne rockosabb elemek is.

Néhol valóban egészen kemény rockosan sodornak a témák, de a füstös fekete jazz, a vibráló fúziós felhangok és a lebegős misztikum is mind helyén van a lemezen. Mindegyik hangszer megvillan néhány profi jazz-szólóban, a trombita végig ércesen swingel, mi pedig egész idő alatt jól szórakozunk.