Orvosi tanácsra kezdett táncolni a XX. század egyik meghatározó balettművésze és koreográfusa, Maurice Béjart, akinek Mozart A varázsfuvola című operájára készült, 1981-es klasszikus előadását mutatja be az általa alapított svájci együttes a mester tanítványa és utóda, Gil Roman felújításában.
Béjart tizennégy évesen mindenáron meg akart erősödni, mert torreádornak készült, de aztán magával ragadta a tánc. Igaz, szenegáli gyökerű, hét nyelven beszélő filozófus apját követve maga is doktorált e tudományágból, és a tizenegy éve elhunyt művész munkásságában bőven fellelhetők filozófiai gondolatok.
Alkotásaiban egyesítette a zenét, a lírát, a színházat és a mozgásművészetet.
A társulata tagjaitól egyaránt megkövetelte az akadémikus tánc tökéletes tudását és a neoklasszikus irányzatok átvételét. A férfi balett rehabilitálását tűzte ki célul.
Több mint kétszáz koreográfiája közül most azt láthatja a magyar közönség, amelyben különös módon egy komplett operát táncol el máig működő és nevét viselő társulata, a Béjart Ballet Lausanne. A koreográfus ugyanis azt vallotta: az emberi énekhang különös hatásossággal inspirálja a táncmozdulatokat. Zenei alapul egy 1964-es felvétel szolgál, amelyen a Berlini Filharmonikusokat Karl Böhm vezényli.
A Béjart így fogalmazott a Mozart-operáról és annak balettszínpadra állításáról :
„A varázsfuvola két különböző szinten értelmezhető: egyrészt valódi mese, amely a gyermekkor, vagy ha úgy tetszik, a művészi zsenialitás tiszta költészetébe kalauzol, de sokkal inkább pontos, szigorú és ihletett rítus. Habár első pillantásra különösnek tűnik ennek a két eltérő szintnek az ötvözése, figyeljük meg, hogy ez a rendszer tökéletesen működik. A jelenetek mágikusak vagy egyszerűen komikusak, miközben filozofikus üzenetet hordoznak az ész magasztosságáról. E jeleneteknek a váltogatása megkönnyíti a darab szimbolizmusának befogadását mind a tudat, mind a lélek számára.
A TÁNC mindenekelőtt rituálé. A tánc és a rituálé elválaszthatatlanok minden hagyományos civilizációban; a pap, a varázsló, a sámán táncol, a fáraó táncol, ugyanúgy, ahogy Dávid, a király és próféta is táncol istensége képe előtt. Ez a gesztus (MUDRA) működteti a rituálét.
A nyugati civilizáció által megteremtett 18. század végi műfaj, a BALETT, integrálta a mesei elemeket, az allegóriát és a természetfölöttit. Hosszú azoknak a baletteknek a sora, amelyek mesén alapulnak.
Számomra nyilvánvalónak tűnt, hogy Mozart fennkölt gondolatait közvetíthetik táncosok, és a zenei szövetbe finoman beágyazott koreográfia kevésbé súlyos, azaz légiesebb, mint egy hagyományos színpadi operarendezés. Így lesz alkalmas arra, hogy leképezze a mű kettős világát: a mesét és a szertartást.
Különös vállalkozásnak tűnhet, hogy teljes egészében eltáncoljanak egy operát. Pedig (ezt gyakran tapasztaltam) az énekhang a legcsodálatosabb társa a táncnak; a koreográfusi szándék pedig eleve meghaladja a realizmust, és mintegy meghosszabbítja a zenei kifejezés emelkedett gondolatvilágát.
A varázsfuvola színpadra állításakor nem akartam semmiféle személyes kiegészítést vagy üzenetet hozzáadni egy tökéletes műhöz. Sokkal inkább igyekeztem figyelmesen (és odaadóan) hallgatni a zeneművet, olvasni a librettót, és e kettőt lefordítani a magam számára.
Az emberek gyakran kérdezik tőlem, mi A varázsfuvola témája. Ezért ezt a rövid bevezetőmet azzal zárom, hogy a neves szakértőt, Jacques Chailley-t idézem, aki nagyszerű könyvében remekül elemzi ezt a szabadkőműves operát: „Az alapvető téma a műben a nemek közötti konfliktus, amely feloldását a szerelem misztériumában találja meg. Férfinak és nőnek először meg kell találnia egymást. Azután számos próbát kell együtt kiállniuk ahhoz, hogy méltóvá váljanak új helyzetükre és rangjukra.”
Részletes információ és jegyvásárlás ide kattintva
