Hogy az interpretáció önálló értéket hordozzon

A csellista-orgonista házaspár, Rohmann Ditta és Fassang László Bach-lemeze és az utóbbi évek egyik legjelentősebb hazai jazz-vállalkozása került ebben a hónap a Gramofon toplistájának harmadik helyére.

Mielőtt bárki komolytalannak sejtené a rollerező művészházaspár képét látva a kínált programot, érdemes megfordítani a CD-tartót: a hátoldal lényegi információkat tartalmaz arról, hogy miért feltétlenül szükséges megismerni ezt a felvételt.

A Bach korában is kedvelt violoncello piccolón, azaz öthúros gordonkán játszik Rohmann Ditta, Fassang László pedig a ceglédi evangélikus templom 2014-ben épített hangszerén, amelyen felidézhető a Bach által elismert és kedvelt orgonák hangzásvilága.

Az E-dúr és az A-dúr hegedű-csembalószonáta (BWV 1016, 1015) átirata között az E-dúr hegedűpartita (BWV 1006) és a fuvolapartitaként ismert a-moll kompozíció (BWV 1013) csendül fel gordonkán.

A 19. század óta erőteljesen megnövekedett zenetörténeti érdeklődés következtében évszázadok muzsikája nyert polgárjogot előadók repertoárján, mind hangversenyműsorként, mind pedig méltónak tartva rögzítésre is. E megismerhetetlen gazdagságú zeneirodalmat tovább növeli a korabeli praxis felelevenítését célzó és a modern hangszeres gyakorlat egyidejű kínálata, s a bővítés további lehetőségét jelentik az átiratok. A gordonka-orgona átiratok esetében e szokatlan apparátus repertoárbővítése is szempont lehetett, ám a lényeg ezúttal is a művek újragondolása. A szemléletmódnak az a frissessége érvényesül bennük, amely az improvizációt alkotó gesztusként értelmező művészek sajátja, és az a szándék, hogy az interpretáció önálló értéket hordozzon, ne pusztán reprodukcióként adja a művek esetleges lenyomatát.

A szonátákban a két előadó – élve az orgona sajátos lehetőségeivel – átiratukban már-már triószonátává varázsolja a műveket, mindig plasztikusan érvényre juttatva a tételek struktúráját. A hegedűpartita esetében a gordonkahangzás „mozgékonysága” figyelemreméltó, a fuvolapartitát pedig szinte a felfedezés örömével hallgatjuk ezen a hangszeren. Az előadók teljesítménye azon is lemérhető, hogy interpretációjukkal maradéktalanul sikerül a hallgató figyelmét a bachi muzsikára irányítani. A szeretet mértéke a ráfordított idő – tartja a mondás. Az átiratkészítés mellett a felvételen visszaadható hangzásarányok kialakítása sem elhanyagolható feladat. Eszerint mindketten nagyon szeretik Bach zenéjét, s ezt a szeretetet is meg akarják osztani hallgatóikkal.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

A The Cambridge Companion to Jazz című modern kézikönyvnek a jazz szóval foglalkozó bevezető fejezete azzal a provokatívnak tűnő kijelentéssel kezdődik, hogy „a jazz: konstrukció”. Ötven esztendeje talán még fáradságos argumentálást igényelt volna ez az állítás, ma már szinte természetesnek hat. A műfaj olyan különnemű stílusok és zenei nyelvezetek egymásmellettiségévé vált, melyeket se szinkrón, se diakrón szemlélettel nem tudunk többé egybefogni. A határmódosulások követhetetlenül gyorsak, és mind gyakrabban hallhatunk felvételeket, melyek korábbi ismereteink szerint nem nevezhetők jazznek, a címkézésük alapján mégis azok. Az Esszék szintén olyan zenedarabokat tartalmaz, melyeket alkalmasint inkább mondanék kortárszenének. Nem csoda: a tripla albumon (!) megszólaló négy muzsikus közül három oktatóként, szakíróként és/vagy előadóként erős szálakkal kötődik napjaink klasszikus zenéjéhez, Grencsó István pedig utóbbi években kiadott lemezein szintén a kortárszenéhez közelít. A lemezcím inkább utal a szó eredeti tartalmára (próba, kísérlet), mintsem műfajjelölő mai jelentésére.

A zene mindhárom albumon experimentális, részben vagy egészben improvizatív, viszont sokszor lírai és töprengő, vagyis több köze van Dukaynak és Grencsónak a kísérőfüzetben található verseihez, mint a művészek értekező prózájához. A háromféle formáció esztétikáját röviden az „ut musica poesis” kifejezéssel jellemezhetjük.

A tripla jazzalbum Amerikában sem gyakori, amikor mégis kiadnak ilyet, az általában zenetörténeti mérföldkő lesz.

A három különböző helyszínen (Törökbálint, a budapesti Assisi Szent Ferenc Templom, Opus Jazz Club) felvett, két trióval, illetve a Dukay-Grencsó duóval rögzített Esszék – az egyes lemezek a Várakozás/Szertartászene/Két hallomás címet kapták – számomra vitathatatlanul az utóbbi évek legjelentősebb magyar jazz-zenei vállalkozása. Mély és elmélyedésre ösztönző metafizikus muzsika, mely ugyanakkor példaadóan tetszetős küllemmel jelent meg. Csak remélni tudom, hogy emez opus magnumról részletekbe menő elemzések készülnek a jövőben, és a határokon túl szintén felfigyelnek majd az Esszék a világ zajrezsimjével dacoló, a csendeket is fontos alkotóelemként használó, formabontó szabad kamarazenéire.