Erős pszichológiai motívumai és látványvilága miatt vált időtlen klasszikussá Friedrich Wilhelm Murnau 1924-es alkotása, Az utolsó ember, amely egy hotelportás történetén keresztül mesél a társadalmi különbségekről. A némafilmet október 9-én Karol Beffa új zenéjével mutatják be a CAFe Budapest fesztiválon. A minden idők tizenkét legjobb filmje közé választott műről és megzenésíthetőségéről Réz Andrással beszélgettünk.
– Mennyiben számít német expresszionista filmnek Az utolsó ember?
– A német expresszionizmus egyik nagy leleménye az volt, hogy elkezdtek célirányosan díszleteket építeni, és a kosztümöket is komolyabban vették. Egyre fontosabb szerepet kapott a látvány — a fény-árnyék játékokkal például hihetetlen dolgokat műveltek. Az utolsó ember is erős optikai hatásokkal dolgozik.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Látványterve hibátlanul expresszionista, bár nem annyira szélsőséges, mint amilyen a Doktor Caligari vagy a Nosferatu volt. Vannak benne visszatérő vizuális „hívószavak” is, például a forgóajtó, amely többször felbukkan. Mivel a húszas évek filmje még némafilm, a karakterek mozgásának felépítése is rendkívül fontos volt. Érdemes figyelni a főszereplő Emil Jannings nehézkes, roggyantott térdű járását, ahogy cipeli életének terheit.
– Filmtörténeti szempontból mi a jelentősége, hogyan hatott a későbbi alkotásokra?
– Ez az 1924-es film markánsan leképezi a kor kultúrájának fontos művészeti trendjeit. Először is a német expresszionizmust, de a filmtörténet felől nézve izgalmas a műfaja is. Az utolsó ember ugyanis Kammerspielfilm. És ez nem csupán annyit tesz, hogy kamaradrámával van dolgunk. Ez a rövid életű filmműfaj Max Reinhardt színházából eredeztethető, noha a színpadon — a 20. század első évtizedében — a díszletek szerények voltak, és semmiben sem emlékeztettek az expresszionista filmre. Ami azonban fontos volt: a történetek az alsó-középosztályról szóltak, és erős pszichológiai motívumokra épültek.
A filmek hatását nehéz követni. Tény, hogy amikor az 1958-as brüsszeli világkiállítás alkalmával a Filmarchívumok Nemzetközi Szövetsége és a Filmtörténészek Nemzetközi Szövetsége kiválasztotta minden idők tizenkét legjobb filmjét, ez a film is bekerült a válogatásba.
De ez már távoli múlt — hatvan éve történt. A kiválasztott filmek többsége még némafilm volt, és csupán egy készült a háború után.
– A korai némafilmekben milyen szerepük volt a kísérő zenéknek?
– Eleinte filmzene nem létezett, csak mozizene. Ez azt jelenti, hogy a vetítőtermekben egy-egy zenész, esetleg egy gépzongora kísérte a filmet. Viszont idővel rájöttek arra, hogy a zene erősen felül tudja írni a jelentést. Ha a zongoristának rossz napja volt, akár tönkre is tehette a filmet.
A CAFe Budapest programjainak kulisszáiért keresd tematikus blogunkat!
Ezért később a nagy és rendszerint pazar kivitelű filmszínházakba már zenekari árkot építettek, itt adta elő a zenekar a filmekhez pontosan megírt kísérőzenét. Ez komoly változás volt, mert a minőségi mozikban ezután ugyanaz a zene szólt. A német expresszionista filmeknél ennek már jelentőséget tulajdonítottak.
Karol Beffa kortárs francia-lengyel zeneszerző és zongoraművész 1973-ban született Párizsban. Már gyerekként is tanult zenét, emellett több színházi előadásban és filmben is játszott. Különböző egyetemeken hallgatott történelmet, anglisztikát, filozófiát és matematikát, de elvégezte a Párizsi Konzervatóriumot is. Doktori címet 2003-ban szerzett zenetudományból, disszertációját Ligeti György zongoraetűdjeiről írta. 2013-ban a Victoires de la Musique Classique-on elnyerte az év zene szerzője díjat.
– Mennyiben segítheti a némafilmek értelmezését, ha az eredeti zene helyett kortárs mű kíséri a képeket?
– Sokan próbáltak már új zenéket írni régi filmekhez. Fritz Lang 1927-es Metropolisát többen is újrazenélték, például a diszkózene egyik oszlopa, Giorgio Moroder, vagy a Queen együttes. Ez rengeteg vitát indított el, ahogy Az utolsó ember újrazenésítése is. Izgalmas művészeti kísérlet megnézni, mi származik abból, ha kilencven, száz évvel később megpróbáljuk mai filmzenével értelmezni a látványt.
Amikor ilyesmi történik, az mindig nagy esemény. Előfordulhat, hogy ettől élőbb lesz egy némafilm számunkra. Talán a mai néző jobban is hajlandó egy ilyen kivételes eseményen barátkozni a műfajjal.
