Az észt zenei élet kiválósága négy évvel ezelőtt Runorun nevű nemzetközi formációjával aratott nagy sikert Magyarországon. A művész most az Észt Zenei Hét keretében lép fel november 28-án, a Müpa Üvegtermében. Mari Kalkunnal legfőbb múzsájáról és az alkotás folyamatairól beszélgethettünk a nagyszabású zenei program kapcsán.
- hirdetés -

„Felléphet szólóban vagy zenekari kísérettel, egy apró színházban vagy fesztiválokra szabott hatalmas színpadon, az észt Mari Kalkun leveszi lábáról közönségét. Átszellemült éneke és varázslatos hangulatú kompozíciói egyaránt kötődnek az archaikus észt népzenéhez és a kortárs költészethez, a feledésbe merülő nyelvekhez és a távoli kultúrákhoz, a folkos és az atmoszferikus hangvételhez, a természethez és személyes élményeihez, de bármerre fordul, bámulatos hitelességgel és közvetlenséggel szólal meg. Az északi világzenében ő testesíti meg legékesebben a „dalszerző énekes” fogalmát, megtoldva azzal, hogy éppolyan könnyedén kíséri magát gitáron, mint kannelen, harmonikán, citerán vagy zongorán” – írja Marton László Távolodó a Müpa Magazin aktuális számában.

Mari Kalkun – fotó: Ruudu Rahumaru
Mari Kalkun különleges, bensőséges zenéje az észt erdők legmélyéről szól hozzánk. Dalai magukban rejtik az Észak méltóságteljes csendjét és kicseng belőlük a megújulás, a remény és az ünnep hangulata is. Az énekes legfőbb ihletforrása a természet, a kortárs költészet és az észt zenei hagyományok. Légies kompozícióit többnyire a citerával rokon észt húros hangszeren, a kannelen kíséri.
Eddig kiadott négy albuma közül a legutóbbi, az Ilmamõtsan idén felkerült a World Music Chart Europe top 10-es listájára. Mari Kalkunt „Az év etnozenei albuma”, illetve „Az év női előadója” kategóriában is jelölték az Észt Zenei Díjra.
– Mindig az volt az álmod, hogy énekesnő legyél?
– Ha úgy vesszük, igen. Emlékszem, körülbelül 7 éves lehettem, amikor beleírtam a naplómba, hogy énekesnő leszek. Akkor már jártam zongorázni is. Aztán az évek múlásával ez az egyszerű, kislányos álom egyre nagyobbá, komolyabbá kezdett fejlődni – valami nagy dolog megteremtőjévé, népzenei előadóvá, multiinstrumentalistává és producerré akartam válni. Ennek az álomnak az elérése több mint egy évtizede zajlik egyrészt természetes folyamatként, másrészt tudatos egyéni fejlődés révén. 2010-ben kezdtem meg professzionális zenészi karrieremet, amikor megjelent a második szólóalbumom: akkor döntöttem el, hogy csak a zenének fogom szentelni magam és megpróbálok szabadúszó zenészként élni.
– Hogy került a művészi munkád középpontjába a tradícionális zene?
– 15 éves voltam, amikor saját dalokat kezdtem el írni, és épp ezzel egyidőben nagyon megragadtak a hagyományos észt runolaulu, azaz rúnadalok is. Ez azonnal az archaikus dalköltészet felé irányított. Elkezdtem runolaulukat tanulni, amelyek több évezredes hagyománnyal bírnak.
Olyan volt ez nekem, mintha ráleltem volna egy kulcsra, ami egy teljesen új világ ajtaját nyitja ki előttem.
A nyelvtanuláshoz hasonló élmény volt elsajátítani ezeket a dalokat. Később, amikor az Észt Zeneakadémián folytattam a tanulmányaimat, még többet tudtam meg a hagyományos kultúráról, és elkezdtem olyan tradícionális hangszereken is játszani, mint amilyen a Baltikum-szerte ismert kannel, melynek ezen a vidéken mindenütt megtalálhatóak a rokonhangszerei.
Elkezdtem keresni az utakat, hogy ebbe a számomra új világba beleszőjem a saját dalaimat.
Megpróbáltam a hagyományokat finoman, természetes módon új kompozíciókba olvasztani. A hagyományos világ felé húzok, hiszen benne rengeteg titok és válasz is található, és az ember nagyon sokat megtudhat a saját gyökereiről azáltal, hogy belemerül az ősi dalokba és megismeri a régi idők világtörvényeit.
Az észt népdalok történeti szempontból két nagy csoportba sorolhatók. Az ősi réteg dala az úgynevezett rúnadal vagy runolaulu, ami az ősi balti-finn kultúra vonulatában foglal helyet, az újabb stílus képviselője pedig a 18-19. századi európai törzshagyományban gyökerező, jellemzően strofikus népdal. Az egész balti térségben megtalálható tradícionális vokális műfaj, amely nemzeti eposzokon alapszik és közel áll a Kalevalához is tehát kapcsolatban áll finn variánsával, így mindkettőre jellemző, hogy egy sor nyolc szótagból épül fel, a dallam pedig csak ritkán haladja meg az ötfokúságot. Az ereszkedő dallamvonalú énekek diatonikus skálán mozognak. A funkcióhoz kötött dalok (munkadalok, lakodalmas dalok, ünnepek dalai, játékdalok, altatók, gyermekdalok) csoportja mellett nagy számban találhatók a rúna-anyagban ceremóniához nem köthető nagyrészt lírai dalok is.
A rúnadal egyszólamú műfaj, melyben a nő szerepe kiemelten hangsúlyos. Megszólalásának jellemző koreográfiája: egy vezető énekes és egy másik énekes, vagy énekesek egy csoportja (kórus) felváltva énekli a sorokat, utóbbi a sorok utolsó szótagjainál csatlakozik a vezető énekeshez, megismétli, esetleg valamelyest variálja az egyes sorokat. Az improvizáció megengedett, sőt gyakori, így egyfajta heterofónia alakul ki. A többszólamú éneklés igen ritka, egyedül a Setu hagyományban fordul elő.
A 19. század közepéig a rúnadal volt a jellemző népzenei megnyilvánulási forma, az újonnan érkező európai stílus azonban meglepő gyorsasággal váltotta fel azt. Bizonyos területeken (Kihnu szigete, Setu régió – az ország délkeleti vidéke, orosz határvonal) szerencsére még ma is él a rúna-hagyomány.
– Az észt zenei életben mióta jellemző a hagyományos zenei elemek más műfajokba való beemelése? Ismert ennek a stílusnak az evolúciós folyamata?
– Az észt népzenének volt egy újrafelfedezése, egy revival folyamata a 2000-es években. Annak a népzenész generációnak a tagjai, akikkel egyidőben folytattuk a tanulmányainkat az egyetemen, ma progresszíven építik nemzetközi karrierjüket. Ez körülbelül az utóbbi 5 év történése valójában, amikor náhány észt népzenész az országhatárokat átlépve végre utat nyitott a külföldi művészi színtér felé.
Ma Észtországban rengeteg újítás és innováció figyelhető meg ebben a zenei világban, amelyben a műfajok egyesítése és az elektronikus zenei behatások is megjelennek.
Az előadók mára ki tudtak szabadulni a népzenész címke mögül,
képesek a határaikat feszegetni, népszerű klubokban és hatalmas fesztiválszínpadokon lépnek fel. A népzene műfaja jó időket él Észtországban, jóllehet, amit népzene alatt értünk, az állandóan változik egy kicsit.

Mari Kalkun – fotó: Bach Máté / Észt Intézet
– Amikor téged hallgatlak, rengeteg szín jelenik meg előttem. A rád jellemző sokszínű éneklésmód számomra a természet változatosságát, sokféleségét szimbolizálja. A természet ereje az, ami a legerősebben jut kifejezésre a dalaidban?
– Valóban, a természet a legnagyobb isnpirálóm és befolyásolóm. Vidéken nőttem fel és most is ott lakom, az erdő közelsége és a tér nagyon fontos nekem – ugyanígy a zenémnek is. Szeretem megélni az évszakok váltakozását és a természet apró részleteinek megfigyelése is örömmel tölt el. A stúdiómat is abban a parasztházban alakítottam ki, ahol élek, csak is azért, hogy felvételkészítés közben gyönyörködhessek a tájban. Ennek köszönhetem, hogy a legutóbbi albumomon szokatlanul sok ideig tudtam dolgozni, ami a mai rohanó és pénzorientált világban luxusnak számít. Én hat hónapot foglalkoztam a felvételekkel, miközben rengeteg album egy hét alatt készül el. Nekem viszont a folyamat és a végeredmény szempontjából is az organikusság volt a legfontosabb.
Félelmetes erő lakozik a természetben, ezért én tisztelettel és csodálattal tekintek rá. Az emberi alkotások sosem érhetnek fel a természet alkotta szépségekhez.
– A dalaid ngyon megnyugtatóak és derűsek, tele rengeteg friss zölddel, élénk kékkel, letisztult fehérrel és elegáns ezüsttel. Tere és levegője van minden dallamnak. Te milyen érzetek és hangulatok átadására törekszel?
– Nagyon örülök, hogy így jellemezted a zenémet, én magam is naposnak, derűsnek érzem leginkább, de sokan azt mondják, hogy a dalaim másfelől sötétek és borongósak is. De a tér valóban nagyon fontos, amire szükségem van az alkotáshoz. Azt hiszem ez a nagy térigény egyébként tipikusan észt jellemvonás.

Mari Kalkun – fotó: Bach Máté / Észt Intézet
Amikor a színpadon vagyok, egy másik világba: a hangok birodalmába lépek be, ami olyan, mint maga a megtisztulás vagy egyfajta transz. Az is fontos, hogy összeköttetésben legyek a közönségemmel, hogy a szavakon, a zenén és az éneken kereszzül kommunikáljak velük. Egy jó koncerten mindig meg kell történnie az energiacserének, ami után mindannyian békésnek, boldognak és felfrissülve érezzük magunkat.
– Mi a munkamódszered? Egyedül vagy zenekarban érzed jobban magad?
– A legtöbb albumom szólóban készült, szóval a legtöbbször magányosan dolgozom vagy hangmérnök mellett, de azért készítettem már néhány albumot más zenészekkel együttműködésben. Létrehoztam a saját zenekaromat, a Mari Kalkun & Runorun-t is, mert egy kis változatosságra vágytam, arra, hogy másokkal közösen is alkossak. A legutóbbi lemezemet ismét egyedül készítettem, de amikor lehetőségem van rá, nagy örömmel dolgozom együtt csodálatos zenésztársaimmal.
2016-ban kezdődött közös munkája a többféle ütőhangszeren játszó, jazzkoncerteken és akusztikus formációkban is fellépő Aleksandra Kremenetskivel, akivel ezúttal együtt érkeznek Budapestre. Együttműködésük új árnyalatokkal és különleges ritmusokkal gazdagította Mari Kalkun zenéjét.
A duó egy korábbi koncertjébe ide kattintva hallgathat bele!
– Honnan merítesz még inspirációt? Fontos számodra a folyamatos megújulás
– Hogyne, nagyon is! A megújulás az egyik kulcsszó számomra. Az utóbbi időben a turnéknak és az utazásoknak köszönhetően rengeteg új, nagyszerű zenét fedeztem fel a világban. Többek között együttműködöm egy számi rapperrel és énekeltem egy hatalmas szimfonikus zenekarban is.
Úgy gondolom, a műfaji határok elveszítették a jelentőségüket – az érzelemkifejezés, az elkötelezettség, a gondolatiság és a gyökerek felfedezése azonban egyre fontosabbá kezdenek válni.
Ennek fényében mindig nyitott szívvel és füllel járok a világban, és mindig újabb és újabb kis lépéseket próbálok tenni a megújulás irányába.
– Találkoztál már bármilyen magyar tradícionális zenei stílussal, ami felkeltette az érdeklődésedet?
– Nem vagyok túlzottan naprakész a magyar folkzenei színtérrel kapcsolatban, de mindig nagy öröm számomra, ha a zenéteket hallhatom. Amikor legelőször Magyarországra jöttem, rátaláltam Palya Bea Ágról-Ágra című lemezére, amit nagyon megszerettem. Később találkoztunk is Észtországban, ahol közvetlen kapcsolatba kerültünk egymással. Természetesen ismerem a Muzsikás együttest és Sebestyén Mártát, Lovász Irént és a Söndörgőt is más népzenészek mellett. Amikor Budapesten jártam, ellátogattam olyan belvárosi kocsmákba is, ahol hagyományos népzenét játszanak fiatal zenészek. Igazán különleges élményt jelentettek nekem a táncházak. Akármikor megismételném ezeket az alkalmakat. Azt hiszem, csak Magyarországon fordulhat elő, hogy a zenészek akár hat órán keresztül is képesek játszani a táncosoknak.