Dr. Gyimesi Lászlót, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének főtitkárát, az előadó-művészeti törvény egyik alkotóját és Kovács Gézát, a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének elnökét kérdeztük törvényi szabályozásról, a most kivezetett taóról és a zenekarokat érintő döntési folyamatokról.
– Idén 10 éve fogadták el az előadó-művészeti törvényt. Hogyan értékelik az évtizedet és mit változtatnának meg az eddigi tapasztalatok alapján?
– Gyimesi László: Ez a törvény mindenképpen mérföldkőnek számít a magyar előadó-művészet történetében és a magyar előadóművészek életében, hiszen ezt megelőzően lényegében semmilyen szabályozás nem létezett: tisztázatlan volt, hogyan épül fel egy finanszírozási rendszer, mi kötelezettsége a magyar államnak, emellett sajátos munkajogi szabályok is megjelentek az új törvényben. Külföldön is felismerték, és elismerték a törvény jelentőségét, elnyerte a Nemzetközi Zenei Tanács a „Zenei jogokért” elnevezésű díját – ilyen kitüntetést korábban a muzsikus szakszervezet még soha nem kapott.
– 2011-ben a kormány kezdeményezésére már módosították a törvényt. Akkor mi változott?
– GyL: A 2011-es módosítás az állami finanszírozás rendszerét változtatta meg, és többek között arra irányult, hogy a normativitás elve mellett a szakmai minőségi szempontok is megjelenjenek. Változott továbbá a döntéshozási mechanizmus előkészítése is. De megítélésem szerint a módosítás során elkövettek egy hibát, amelynek a hatása a mai napig érződik:
a korábbi szabályozás az állami finanszírozás mértékét a fenntartói támogatáshoz igazította, lényegében fele-fele arányban állapította meg.
Ennek az volt a nagy előnye, hogy a fenntartók érdekeltek voltak a támogatás növelésében. Az azóta eltelt évek azt igazolták, hogy a fenntartók a növekvő állami támogatással párhuzamosan elkezdték a saját fenntartói hozzájárulásukat csökkenteni. Természetesen ez nem minden fenntartóra igaz; elsősorban a vidéki, immár nemzeti minősítésű nagy szimfonikus zenekarokat érintette elsősorban hátrányosan.
– Jelenleg mi határozza meg a zenekarok költségvetési finanszírozását?
– GyL: Erről gyakorlatilag a miniszter dönt, jogilag pedig az aktuális költségvetési törvény határozza meg a támogatás mértékét, mégpedig előadó-művészeti együttesekre lebontva. A javaslatot az EMMI Zeneművészeti Bizottsága teszi, ezt a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanács – amelynek jelenleg az elnöki tisztét töltöm be – véleményezi, a miniszter pedig a javaslat és a vélemény ismeretében dönt.
– Milyen szempontokat vesz figyelembe a Bizottság, illetve a Tanács a javaslat elkészítésekor és a véleményezéskor?
– GyL: Ez kizárólag a Zeneművészeti Bizottság kompetenciája. Az eddigi tapasztalat azt mutatta, hogy jól előkészítettek voltak a javaslatok, mivel nyilvánvaló, hogy a szimfonikus zenekarok esetében a költségvetés oldaláról a legnagyobb kiadási tétel a munkabér és az ahhoz kapcsolódó járulékok. Beszélhetünk minőségről, értékekről és minden olyan dologról, amely nem foglalható jogszabályba – mert az Alkotmánybíróság álláspontja szerint erre nincs lehetőség –, ennek a mérlegelésére és differenciálásra a bizottságnak mégis van lehetősége. A felosztási szabályzat keretei között meghatározhatja például, hogy milyen feladatokat értékel a finanszírozás mértékének megállapításakor. A szempontrendszeren természetesen mindig lehet finomítani.
– Fel lehet azt venni például a szempontok közé, hogy egyáltalán magának a finanszírozásnak – és nem a mértékének – feltétele legyen a bejelentett munkaviszony?
– GyL: A Zeneművészeti Bizottságnak valóban szakmai szempontok szerint, de a foglalkoztatási viszonyokat figyelembe véve kell javaslatot tenni a pénz elosztására. Maga a törvény azt írja elő, hogy munkaviszonyban vagy közalkalmazotti jogviszonyban kell foglalkoztatni a zenészeket. Miután itt költségvetési pénzről, vagyis közpénzről van szó, egy olyan politika mentén, amelyben központi kérdés a foglalkoztatás, a munkahelyteremtés, bizony fontos szempont, hogy egy bizonyos foglalkozási csoportot, esetünkben a zenekari művészeket milyen módon foglalkoztatunk. Amennyiben az igazgató úgy dönt, hogy eltekint a munkaviszonyban való foglalkoztatástól, akkor azt úgy hívjuk, hogy magánzenekar, mert ebben az esetben a saját pénzét kockáztatja. Egy közpénzből támogatott együttes esetében azonban kötelező figyelembe venni, hogy milyen célra fordítunk közpénzt, és annak felhasználását milyen kötelezettségek terhelik.
– Ezek szerint a jogszabály garantálja azt, hogy a muzsikusokat szabályszerű munkaviszonyban foglalkoztassák?
– GyL: Természetesen a törvényben és annak végrehajtási rendeletében erre garanciák vannak. Maga a munkaviszonyban vagy nem munkaviszonyban történő foglalkoztatás kérdése egyébként túldimenzionált. A zenekaroknál a jelenlegi munkarend több évszázados hagyományok alapján alakult ki. A mai magyarországi munkarend nagyjából megegyezik az európai országokban szokásossal. Külföldön ettől eltér néhány – kiváló – egyesületi vagy gazdasági társasági formában működő együttes, amelyek olyan önkormányzattal rendelkeznek, amelyben a „tulajdonos” zenekari tagok a döntéshozók, emellett vannak kifejezetten magántulajdonú együttesek, és gyakoriak az egy-egy produkcióra szerveződő társulatok. Ezek a formációk atipikusak, és így a zenészek foglalkoztatása is az.
– Kovács Géza: Németországban, Franciaországban, a skandináv országokban és még Nagy-Britannia nagyobb részén is jószerivel ismeretlen a nem munkaviszonyban foglalkoztatott szimfonikus zenekari művész. Ahol különbség van, az a négy nagy londoni zenekar (Londoni Szimfonikusok, Londoni Filharmonikusok, Filharmónia, Londoni Királyi Filharmónia – a szerk.), ahol a zenekari tagok egy része részvényes a vállalkozásban, vagyis tulajdonos, és a tevékenységét nem hagyományos értelemben vett munkaviszonyban folytatja, hanem egy sajátos freelance, vagyis szabadúszó viszonyban, szigorúan fizetve a járulékokat. Ebből másfél évtizeddel ezelőtt a brit parlamentig elérő vita kerekedett ki. Akkori kollégámat, a Brit Zenekari Szövetség igazgatóját a miniszterelnök egy küldöttség élén fogadta, majd megállapodtak abban rendszerben, amely munkajogi biztonságot nyújt a szabadúszó, freelance muzsikusoknak is.
– GyL: A törvényt természetesen fel lehet lazítani. Ki lehet azt is jelenteni, hogy ne legyen munkaviszony. A kérdés csak az, hogy akkor ez milyen hatást eredményez: kinél, hol, mit fog jelenteni?
– Magyarországon régóta vannak olyan törekvések, hogy azt a bér- és járuléktömeget, amit a munkaviszonyban való foglalkoztatás miatt ki kellene fizetni, inkább hangszervásárlásra, vagy neves külföldi vendégművészekre fordítsák, a zenekari muzsikusokat pedig alkalmanként és vállalkozóként foglalkoztassák. Ennek ráadásul még versenytorzító hatása is van, mert anyagilag hátrányosabb helyzetbe hozza a jogkövető együtteseket. Hol vannak a szankciók
– GyL: Ha valaki megsérti a törvényt, akkor annak elvileg vannak következményei, szankciói. Az atipikus foglalkoztatás azonban nemcsak nálunk, hanem európai szinten is nagy problémát jelent. Tizenegy országban, többek között a velünk szomszédos Ausztriában is sikerült rá megfelelő megoldást találni. Nálunk a problémát maga az atipikus helyzet okozza. Vagyis ha a zenészeket nem munkaviszonyban, hanem vállalkozóként lehet foglalkoztatni, akkor a járulékokra fordítandó teljes összeget át lehet adni számukra, amivel a muzsikusok látszólag több pénzt kapnak. A munkáltatót ezzel szemben nem terheli számos olyan adminisztrációs és munkajogi kötelezettség, ami egyébként a nem polgári jogviszonyban munkajogilag terhelné.
– KG: Egész Európában általános, hogy munkaviszonyban foglalkoztatják a szimfonikus zenekari művészeket. Szövetségünk megalakulásakor alapvetően azt tűzte ki célul, hogy munkáltatói oldalról képviselje a hivatásos szimfonikus zenekarokat, fel sem merült bennünk, hogy lehetnek olyan zenekarok, amelyeknél a hivatásos jelzővel nem jár együtt a világos és jogszerű foglalkoztatás. 2006-ig lehetőség volt arra – amennyiben ezt a muzsikus kérte –, hogy „számla” ellenében foglalkoztassák, ami számára nagyobb cash-flow-t jelentett, a munkáltató számára pedig semmilyen munkajogi következményekkel nem járt. 2006 óta a munkajogi jogszabályok úgy változtak, hogy ahol munkavégzésre irányuló tevékenység van, ott munkaviszonyt kell létesíteni. Amennyiben pedig a hatóságok rendezetlen munkaviszonyt tárnak fel, akkor ad absurdum a munkáltatói jog gyakorlója akár nyolc évig terjedő börtönbüntetéssel is sújtható. Nem állítom, hogy ezt a büntetési tételt valaha is kiróják, de a lehetősége megvan.
Mindez azért nagyon fontos és különös, mert a Szövetség szigorúan ügyel arra, hogy tagjai között kizárólag jogszabályok szerint működő, azoknak megfelelő együttesek legyenek. Amennyiben lenne olyan tagszervezetünk, amely nem felel meg a jogszabályi előírásoknak, abban a pillanatban a Szövetség egésze támadható lenne, és elveszíthetné azt a presztízsét, amit az elmúlt negyedszázad alatt elért. Következésképpen akkor, amikor kritika éri a Szövetséget, hogy nem támogat jogszerűtlenül működő együtteseket, akkor egyszerű önvédelemről, illetve jogkövető magatartásról van szó. Úgy gondolom, hogy semmilyen szektorban nem találunk olyan szakmai szervezetet, amely a jogszerűtlenséget támogatná – maximum javasolja a jogszabályok módosítását.
– A világszerte terjedő atipikus, részmunkaidős foglalkoztatási módok ismeretében nem lehet, hogy esetleg eljárt az idő a törvény felett, és szükség lenne alternatívára, változtatásra?
– GyL: Ilyenfajta szabadságot el tudnék képzelni a törvényben, különösen olyan foglalkozásoknál, ahol ez indokolt. Nem vagyok meggyőződve azonban arról, hogy egy szimfonikus zenekar esetében ez indokolt lenne, míg egy színész esetében egészen biztos vagyok benne, hogy igen.
– Nem lenne szerencsésebb külön törvényt alkotni a zeneművészetre, ahogy Keller András nemrég egy interjúban felvetette?
– GyL: Szerintem nem, mert az előadó-művészet önmagában véve is meglehetősen kis terület, hiszen még a művészeten belül sem tartalmazza az alkotóművészeteket – nem szabad ezt még tovább szeletelgetni. Nem hinném, hogy az érvényre jutásának az lenne a problémája, hogy nem önállóan képviseli a zenei életet: tárgyszerűen és külön fejezetekre bontva foglalkozik a zenei sajátosságokkal, jogtechnikailag ebben semmi bonyolult nincs. Mindenképpen előnyösebb egy közös hajóban együtt evezni, már csak azért is, mert maga az előadó-művészet nem csak szimfonikus zenekarokból áll, és a zene életében a színház és a tánc is jelen van – és fordítva ugyanígy. Ha valaki csak azt mondja, hogy ez úgy rossz, ahogy van, az csak egy semmitmondó, általános vélemény, nem elegendő a jogalkotáshoz. A folytatás a lényeg: hogyan és miként kellene másképp, jobban?
– Érdemes lehetne kisebb formációkra is kiterjeszteni a törvényt?
– GyL: Ami az alanyi kör kiterjesztését tekinti, arra a törvény a zenei együttesek tekintetében műfaji megkülönböztetés nélkül – meglehetősen rigorózusan – tizenkét főben állapítja meg a finanszírozhatósági határt. Ez lehet big band, cigányzenekar, kamarakórus vagy szimfonikus zenekar: a lényeg, hogy legalább tizenkét tagja legyen. Az ennél kisebb formációkra vonatkozóan az állam 2008-ban nem vállalt normatív a finanszírozást, ami logikus, tekintve, hogy a normatív támogatás elemei hiányoznak: ezeknek a kis együtteseknek nincs tulajdonosa, nincs fenntartója, sokszor intézménye sem. De az állam nyitott egy olyan fejezetet, amire minden megkötés nélkül bárki pályázhat, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a mindenkori miniszternek jogában áll úgy dönteni, hogy közszolgáltatási szerződést köt bárkivel, bármilyen célból.
– Megfelelőnek tartják-e a szimfonikus zenekarok minősítési rendszerét, illetve milyen kategóriákat tartanának elfogadhatónak?
– KG: A jelenlegi Előadó-művészeti törvényben már nincs nyoma az eredeti kategorizálásnak, amelyben egy kritériumrendszer próbálta közelíteni a közelíthetetlent – vagyis a teljesítményt és a minőséget –; e kritériumrendszer megszűnését ma is sajnáljuk. A jelenlegi kategorizálásnak nyilvánvalóan olyan előzménye volt, amely inkább a színházi világ számára volt alkalmas. Jelenleg a hat nagy vidéki zenekar (Győri Filharmonikus Zenekar, Savaria Szimfonikus Zenekar, Pannon Filharmonikusok, Szegedi Szimfonikus Zenekar, Kodály Filharmónia Debrecen, Miskolci Szimfonikus Zenekar – a szerk.) nemzeti kategóriájú, a többiek pedig a kiemelt kategóriába tartoznak, illetve akik ide sem, azok számára hozták létre a pályázati kategóriát. Nem szerette meg a szakma ezeket a kategóriákat. A mai napig vannak együttesek, amelyek joggal gondolják úgy, hogy méltánytalanság érte őket akkor, amikor nem nemzeti, hanem csak kiemelt kategóriába, vagy nem kiemelt, hanem csak pályázati kategóriába kerültek. Számos érdemüket felsorolják, amelyekkel nagyon nehéz vitatkozni.
Sokkal jobban örülnénk egy ennél egzaktabb kategóriarendszernek, egy olyan rendszernek, amely azt kéri számon az együttesektől, ami az állam, mint finanszírozó és a fenntartó részéről számon kérhető.
De ez a kategóriarendszer lehetne nagyon színes is. Nyilvánvaló, hogy egy regionális együttessel szemben a saját fenntartója egészen más feladatokat támaszt, mint egy félig-meddig országos hatáskörű zenekarral szemben. És ne feledjük azt sem, hogy vannak közvetlen állami fenntartású zenei intézmények, amelyek kívül esnek ezen a kategorizáláson, ami szintén egy követhető logika. A problémát a jelenlegi rendszerben ott látom, hogy a kategorizálás egyértelműen és világosan pénzzel jár együtt. Ez pedig onnantól kezdve, hogy az egyik együttes többet, a másik pedig kevesebbet kap a besorolása miatt, a sértettség, a harag és a legrosszabb értelemben vett lobbizás melegágya, ami egy idő után magát a rendszert is felemészti.
– Milyen minősítési rendszert látnának működőképesnek?
– KG: A nemzetközi példák felemlegetése köztudottan két dologra alkalmas: hogy egy állítást megerősítsenek, illetve cáfoljanak. Az mindenesetre bizonyos, hogy Nyugat-Európában egy világos, a miénknél átláthatóbb és meglehetősen jól működő rendszer határozza meg a finanszírozás mértékét. Nagyon fontos elem, hogy például a skandináv országokban vagy Németországban egyértelműen a közszolgálathoz kötik a támogatás mértékét. Finnországban a lakosságszámra kivetítve bontják le, hogy egy-egy állampolgár a befizetett adójából mennyivel járul hozzá a lahti, a tamperei vagy a helsinki szimfonikus zenekar működéséhez. Ez számomra nagyon rokonszenves, mert a jelenleginél egy a funkcióhoz, a tevékenységhez és – ha ki szabad ezt a szót mondani – a minőséghez kötött kategorizálást nagyobb örömmel fogadnék. Annál is inkább, mert ezek működő rendszerek. Németországban, ahol a Deutsche Theater- und Bühnenverein 1846 óta működik, és az összes német színházat, operaházat, zenekart és táncegyüttest tömöríti munkáltatói oldalról, valamint évtizedek óta megvannak a szakszervezeti partnerei, tudtak egy olyan ágazati kollektív szerződést kötni, ami világossá teszi a finanszírozási, bérezési viszonyokat.
– A kvantitatív elemekről már szó esett, de milyen kvalitatív elemeket látnának szükségesnek?
– KG: Természetesen a kvalitatív elemek jelentik a legingoványosabb területet. Nem gondolom, hogy bármely döntéshozó – akár kormányzati, akár önkormányzati – venné magának a bátorságot, és felelősen ki merné mondani, melyik zenekar a jobb, és melyik a rosszabb. Ilyen kategóriát nem hinném, hogy bármely jogszabályba be lehetne emelni. Ilyet egy magánalapítvány vagy magánszereplő kimondhat, de közpénzzel gazdálkodó soha.
– GyL: 1992-ben elég fontos döntése volt, amikor az Alkotmánybíróság kimondta, hogy esztétikai és minőségi különbségek tekintetében semmilyen jogszabály alapján nem lehet eljárni. Ebben a véleménynyilvánítás és a teljes művészi szabadság eszméje nyilvánul meg, ami azt jelenti, hogy a jog normáival nem lehet esztétikai, művészi értékeket meghatározni. Ugyanakkor nem teljesen véletlen a minősítési eljárás, és a miniszter minősíti nemzetivé vagy kiemeltté az együtteseket. Ez tehát egy minőségi kategória is, azzal együtt, hogy egyidejűleg feladat-ellátási kötelezettségeket is tartalmaz. A Zeneművészeti Bizottságnak azonban a normatív gondolkodásnak megfelelően kell felosztani a 100 százalékot – nem a pénzt, hanem a 100 százalékot –, és a munkának a második szakasza az, amikor megfontolhatja, hogy a 100 százalékon belül hagy-e arra egy bizonyos részt, amit az esetleges kiemelkedő teljesítmények külön elismerésére fordít. Amennyiben tehát a kérdés úgy merül fel, hogy a jelenlegi javaslattételi mechanizmusban van-e lehetősége a szakmai bizottságnak – amelynek tagjait a miniszter nevezi ki – minőségi szempontok alapján javaslatot tenni, akkor a válasz igen. Az már egy másik probléma – és ez nem a Zeneművészeti Bizottság problémája –, hogy a miniszternek ezt az indoklást semmilyen körülmények között nem szabad elővennie, viszont a számot elfogadhatja.
– Helyesnek tartja, hogy a Zeneművészeti Bizottság egyik tagja maga is közvetlenül érdekelt legyen egy érintett zenekar működtetésében?
– GyL: Magyarországon a zenei élet meglehetősen kicsi és belterjes. Nem lehet egykönnyen olyan szakembereket találni, akik minden paraméternek megfelelnek. Belőlem legalábbis semmilyen ellenérzést nem vált ki az, ha valaki egyébként valahová tartozik, és biztos vagyok benne, hogy ebben a funkciójában felül tud emelkedni a saját érdekein. Ha nem tud, akkor az egy idő után úgyis kiderül, és akkor a miniszter hatásköre, hogy levonja a megfelelő konzekvenciát. Ez része a miniszteri felelősségnek, mint ahogy a miniszter felelőssége a kinevezés is. A minősítés kérdéséhez egyébként még azt szeretném hozzátenni, hogy nagyon kevés szó esik a feladat-ellátási kötelezettségekről. Vagyis, hogy mennyire eltérő feladat-ellátási kötelezettségei vannak egy regionális zenekarnak, illetve egy fővárosi, de országos hatókörű zenekarnak, amely adott esetben szinte alig tartózkodik az országban. Ezzel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem szerencsés állandóan összehasonlítani olyan dolgokat, amelyeknél figyelmen kívül hagyjuk az alapfeltételeket.
– KG: Ha például egy-egy vidéki zenekar az adott régióban teljesít, azt az égvilágon senki nem végzi el helyette. Senki nem fog helyettük iskolai tornatermekben koncertet adni, vidéki kultúrházakban hangversenyezni, senki nem fogja helyettük az edukációs munkát elvégezni, senki nem fogja adott esetben a színházi szolgálatokat abszolválni. Az egy egészen más dolog, ha egy nemzetközi hírnévre szert tett fővárosi zenekar ellátogat ugyanennek a zenekarnak a koncerttermébe; akkor az nyilvánvalóan nagy ünnep, de másnap ugyanúgy elkezdődik egy nap, és ugyanúgy azt a 60-80, nem egy esetben 100 koncertet teljesítenie kell annak a zenekarnak. Következésképpen az adott régióban az a zenekar a legjobb, mert ő viszi a hátán az adott régió zenei művelődését. Amennyiben abba a tévedésbe esnénk, hogy hány külföldi fellépése volt egy adott zenekarnak, akkor nyomozásba kellene kezdenünk, és ez már a tao kérdését is felveti, amit egyáltalán nem szeretnék megkerülni.
– Ha már külföld: számolhatunk-e a turnékkal mint a minőség megítélésének kvalitatív lehetőségével?
– KG: Egy időben valóban mérce volt a zenekarok számára, hogy hány külföldi fellépésük volt, függetlenül azok helyszínétől, minőségétől és legfőképpen annak financiális hátterétől. A szakmában mindenki tudja, hányféleképp lehet manapság külföldön turnézni: lehet teljesen üzleti alapon, vagyis az összes felmerülő költség megtérül az út során, esetleg még tisztes haszonra is szert tesz az együttes. Lehet úgy, hogy ha nem is térül meg minden költség, de nincs komoly ráfizetés. És lehet úgy is turnézni, hogy szinte minden költséget az együttes áll, csak azért, hogy így igazolja – főleg itthon – nemzetközi elismertségét. Ilyenkor nyilvánvalóan magyar közpénz szponzorálja nagylelkűen a távoli vagy közeli országok koncertjegyeit. Végül lehet kulturális diplomáciai küldetést teljesíteni, de azt a fenntartóval, helyi, vagy állami szervekkel történő együttműködés határozza meg. Ilyenkor nem is kérhető számon az adott zenekaron az, hogy miért költ közpénzt, de az esetek többségében nem is a saját zsebéből kell finanszírozni ezeket a fellépéseket. Tehát ezek egyike sem megbízható minőségi mérce manapság.
– Az előbb utalást tett a taóra, aminek kivezetése jelen pillanatban hatalmas hiányt jelent a zenekarok költségvetésében. Pótolni tudja-e ezt valamilyen más forrás?
– GyL: Amikor előkészítettük az Előadó-művészeti törvényt, annak szerves része volt a tao, ami csak utólag kapta ezt az elnevezést, mert a társasági adótörvény tartalmazza. A cél az volt, hogy kiváltsák vele a korábbi szponzorációs szerződéseket, amelyek esetében gyakran nyílt titok volt, hogy a támogatási összeg bizonyos százalékát vissza kellett osztani a szponzoráló cég képviselőjének. Vagyis mindaz, amit most a taón elméletileg számon kérnek, az a szponzorálásban már benne volt, csak sokkal kiszolgáltatottabb módon. A taónál az volt az óriási ötlet, hogy úgy tette érdekeltté a gazdasági társaságokat a szponzorálásban, hogy azt a pénzt, amit egyébként az állami költségvetésbe társasági adóként be kellett volna fizetni, azt a kultúra, illetve a sport támogatására fordíthassák. Plakát vagy kihelyezett logó ugyan nem járt ezzel, de a cégek így is nagyon jól jártak, hiszen mindezt az adózás előtti bevételükből tudják levonni, tehát nyereségük is keletkezik, ezen felül még az a jó érzés is megvan, hogy nem ismeretlen célra fordították a pénzt, hanem látják, hogyan hasznosul. Nem mellesleg, nagyon nehéz volt az Európai Unió felé igazolni ennek a támogatásnak a közhasznúságát, és elérni, hogy az Unió kiengedje a közösségi versenypolitika és a közös adófilozófia keretei közül. A tao további pozitív hozadéka volt még, hogy beindított egy olyan folyamatot, ami a támogatottakat elkezdte a minél több jegybevételre ösztönözni. Ez a lehető legegészségesebb verseny, hiszen magát az alapcélt, a közönséget jutalmazta a rendszer, ráadásul úgy, hogy emiatt nem kellett különösebben elköteleződni semmilyen cég, vagy márkanév irányába. Ezzel a gesztussal az állam a filmművészet után az előadó-művészet mellé is letette a garast. Az első évben, 2009-ben még csak 600 millió forint taót tudtak begyűjteni az erre jogosult szervezetek –
ez az összeg a tavalyi évben már 35 milliárd forintra emelkedett. Mindehhez azonban szükség lett volna egy állami felügyeleti rendszerre, amelyet a mai napig nem hoztak létre.
Az én tudomásom szerint – és még nem találkoztam senkivel a szakmában, akinek lett volna erről információja – soha senki ellen nem indult egyetlenegy eljárás, sőt még vizsgálat sem taóval kapcsolatos visszaélésre vonatkozóan, miközben évek óta cikkek tucatjai jelennek meg konkrét visszaélésekről, csalásokról. Cinikusan erre azt lehetne mondani, hogy ha eltörlik a taót, akkor az ezzel kapcsolatos visszaélések is egy csapásra megszűnnek… Egyet azonban nem lehet tagadni: bármennyi pénzhez is jutottak egyesek szabálytalanul, akkor is horribilis pénzt hozott be a teljes előadó-művészeti területre. Olyan összeget, amit előtte soha. Ha a teljes állami finanszírozási rendszert – beleértve az Operaházat is – leszámítjuk belőle, akkor lényegében a fele a taónak. A szimfonikus zenekarok közül azok, amelyek rugalmasabbak, élelmesebbek voltak, elkezdtek nagy létszámú közönség előtt, többnyire sportcsarnokokban, stadionokban szimfonikus zenével színesített könnyűzenei koncerteket rendezni; ami egyáltalán nem baj, hiszen a közönség egy jelentős része itt találkozhatott először szimfonikus zenekarral. Itt tehát egy rendkívül furcsa ellentmondás húzódik meg: vannak ugyanis olyan együttesek, amelyek munkajogi tekintetben nem tartják be a jogszabályokat, de ebből semmilyen kellemetlenségük nincs, és vannak együttesek, amelyek maradéktalanul betartják a jogszabályokat, csak nagyobb bevételre tesznek szert, mint amennyire egy komolyzenei koncerten szert tenni illik, ezért őket megbüntetjük és elvesszük tőlük ezt a pénzt. Mert ez az eljárás most ezt is jelenti.
– KG: Ne rejtsük véka alá, hogy ez az interjú talán nem jött volna létre, ha a megbízhatóság unalmában csordogálna a magyar szimfonikus zenekari élet, és minden a megszokott mederben egy schaffhauseni óramű pontosságával haladna. De az, ami az elmúlt hónapokban a szimfonikus zenekarokat érintően történt, nagyon felkorbácsolta az indulatokat. Július elején hét zenekart, illetve zenekart és énekkart működtető szervezetnél kezdett meg a KEHI egy nagyon-nagyon mélyreható vizsgálatot. Nem tudjuk milyen céllal, nem tudjuk milyen koncepciótól vezérelve, és nem tudjuk most, beszélgetésünk idején, november közepén, hogy milyen premisszák után, milyen konklúziókra jutott ez a vizsgálat. Öt ÁSZ-vizsgálat során szerzett tapasztalataim alapján mondhatom, hogy ilyen mélyreható hatósági vizsgálat még nem volt. Nem tudjuk, hogy mire jutnak ezek a vizsgálatok, és azt sem, hogy a jelentéseket – a jogszabálynak megfelelően – előzetes véleményezésre meg fogják-e kapni az érintettek, mielőtt a megrendelő asztalára kerülnek.
A másik ilyen faktor az valóban a tao megszüntetése volt. Őszinte meglepetésünkre, mert szeptemberben végül mi is részt vehettünk több fordulón keresztül annak a törvénymódosító javaslatnak az előzetes vitájában, amelyet a Magyar Teátrumi Társaság kezdeményezett a tao-törvény módosításával kapcsolatban. Nagyon jó gondolatok fogalmazódtak meg itt annak érdekében, hogy sikerüljön távol tartani azokat a szerencselovagokat, akik visszaélnek a jogszabály adta lehetőségekkel, hogy valóban csak az arra érdemes helyekre csordogáljon a pénz. Most azonban, amikor beszélgetünk, nagy valószínűséggel az Országgyűlés a kormány javaslatára megszavazza a tao kivezetését. (Az interjút november 12-én készítettük. – a szerk.) Egyidejűleg hírek keringenek arról, hogy vannak zenekarok, amelyek valóban megengedhetik maguknak azt, hogy ne a jogszabályoknak megfelelően működjenek,
és nagyon jelentős számok forognak arról az összegről, amely állítólag egy tervezett kormányzati döntésben szerepel egy kiemelt zenekarra vonatkozóan.
Az olyan igazgató kollégák részéről, akik a híresztelésekben szereplő összeg harmadából jogszerűen működtetik pótolhatatlan zenekaraikat, jogosak az indulatok.
Ugyanakkor sem kormányzati források, sem mások nem tudták megerősíteni vagy cáfolni ezeket a híreket. Nem tudjuk, hogy miképpen érinti majd a zenekari és a zenei előadó-művészeti világot egy előttünk még ismeretlen kormányzati koncepció. A Szövetség szívesen részt venne a döntés-előkészítésben, ám eddig mindössze egy alkalommal részesültünk abban a szerencsében, hogy a kultúráért felelős államtitkár elfogadta a meghívásunkat, meghallgatta a Szövetség tagjainak a véleményét, majd ő maga kezdeményezett később egy konzultációt a tao-forrásokat felhasználó intézmények, társaságok vezetőivel. Ám nem tudunk arról, hogy a zenei intézmények átlátható, világosabb és méltányosabb finanszírozásának kialakítására vonatkozóan bármilyen döntés is folyamatban lenne. Helyzetünkből fogva nem tehetünk mást, mint amit eddig is tettünk: felajánljuk együttműködésünket, információinkat, adatbázisunkat, tapasztalatainkat a kormányzatnak, és várjuk, hogy bevonjanak bennünket a minket érintő döntések előkészítésébe – ám az elmúlt hetek eseményei kevéssé biztatóak számunkra. Maga a tény, hogy a Nemzeti Érdekegyeztető Tanács történetében
először fordult elő, hogy mindenki – tehát nem csak zenei tagok – egyhangúan elutasította a Zeneművészeti Bizottság javaslatát a pénzek elosztására vonatkozóan, már önmagában jelzésértékű.
– GyL: Az, hogy ilyen nem fordult elő korábban, szerintem kisebb jelentőségű, mint az a körülmény, hogy itt egy, a törvény alapján létrehozott 24 tagú testületről van szó, és ebből 19-en voltak jelen a szavazásnál. Összesen négy művészeti ágat képviselő tekintélyes személyekből áll ez a testület, amelyben nem a zenészek dominálnak. Hallgatólagos megegyezés, hogy az egyes területek nem nagyon avatkoznak bele a másik ügyeibe, ennek ellenére ebben az esetben egyetlen szavazat sem szólt a javaslat mellett. Nem csoda, ugyanis a javaslattevő nem gondolta végig a következményeket, ráadásul olyan kisebb együtteseket hozott volna előnyös helyzetbe, ahol nincs is munkavállalói létszám.
– KG: Azért volt megdöbbentő ez a Nemzeti Érdekegyeztető Tanácsi ülés, mert korábban mindig az ellenkezője fordult elő: azaz a néhai Devich János elnökölte bizottság valamennyi javaslatát ellenszavazat nélkül fogadta el a testület. Ebből is látszik, hogy milyen nagy felelősséget jelent, és milyen komoly felkészültséget igényel egy szakmai bizottság munkájában részt venni, és ott javaslatokat megfogalmazni.
