Építészmérnökként végzett, illetve dolgozik. Mindeközben a különböző alkotói területek ütköztetését kutatja munkáiban. Festőművészként főleg nagyméretű olaj-vászon képeket fest, narratívái az építészetből, illetve a téralkotás különböző dimenzióiból erednek. A méret és a látószög, valamint a téri-síkbeli kompozíciók kérdése építészeti praxisához is köthető. A most épülő Telekom Székház egyik tervezőjeként Kőszeghy Flóra olyan léptékben alkothatott művészeti jelleggel, ami kevés embernek adatik meg. Az Art Quarter Budapestben lévő műtermében kérdeztem munkájáról.
– Számodra milyen lépcsőkből áll össze az alkotói folyamat?
– Nekem a fotó és az általa létrejövő kompozíció az alapja mindennek. Amikor megszületik a fotó, az már egy vágás, egy absztrakt kép, amit felnagyítok. Hogy mi történik a festővásznon, az már a következő lépés. A fotózás, a festés és az építészet narratíváinak kölcsönhatásai érdekelnek.
Nálam minden a vágásról szól, a valóság kimetszésével jutok el a beazonosíthatatlanság területére.
Mivel építészként térben is alkotok, elkezdett foglalkoztatni, hogy mit csinál az építészet a falak által behatárolt terekkel, amelyek már nem csak síkbeli, vetületi leképezései a valóságnak, mint egy fotó esetén. Más alkotói területeken is megfigyelhető, ahogy egy részlet kiragadása absztrahálja a valóságot, például a színházban is az élet egy darabját vágják ki és jelenítik meg egy történetben, ami elvesztheti a terét vagy az idejét a kiragadás mozzanata által. Engem az érdekel, hogy hol történik meg ez az absztrakció. Számomra az a jó kompozíció, ami elmozdít, kibillent az egyensúlyi helyzetből. A valóság egy kiragadott szelete fotón is nagyon izgalmas, festményen azonban jobban érvényesül, mivel találkozik egyfajta festői lazasággal, gesztusszerű motívumokkal, de közben van egyfajta feszessége is.
– Találkoztam olyan festményeddel, amelyen megjelenik az emberi test ábrázolása is.
– Nagyon nehéz az emberi testet úgy keretezni, úgy ábrázolni, hogy az ne legyen felismerhető. Amint valami nagyon könnyen értelmezhető, nem dolgoztatja meg a szürkeállományunkat. A vágások azért működnek, mert az agy automatikusan ki akarja egészíteni a képet, emiatt dolgozni kezd a megoldáson. Ezért jó ránézni az ilyen festményekre. Ha egyértelműen adja magát a megoldás, akkor nem izgalmas, nem keresed mögötte az értelmet. Azt szeretném elérni, hogy a befogadó érezze, itt valami szándékoltság van, azokat a vonalak nem véletlenszerűen húzta be az alkotó, de ne legyen biztos benne, hogy pontosan mit lát. Ezt a határt nehéz megtalálni, főleg az emberi testnél, aminek minden porcikáját nagyon jól ismerjük.
Ezért inkább olyan tárgyakat keresek, amelyeknek íveltebb, antropomorf, nem teljesen gépszerű a geometriájuk.
Eleve mindig megszemélyesítem ezeket a tárgyakat, ez az alkotói folyamat arról is szól, hogy életre kelnek. Az emberi test ilyen szempontból nehéz téma, egy kísérlet volt, amit el is hagytam. A Puttó figurája viszont visszatérő elem nálam: végül is tárgy, de emberi formában. Őt is úgy keretezem, hogy nagyon nehezen, vagy egyáltalán ne legyen felismerhető.
– Szoktál olyan kérdéseket kapni, hogy egy-egy festmény mit is ábrázol pontosan?
– Ezt imádják találgatni, és én meg is mondom, de még akkor sem feltétlenül látják. Ha egyértelműen figuratívat festek, akkor az az esszenciája valaminek. Volt egy sorozatom, amelyben történetek részleteit festettem meg egy pillanatba sűrítve, ami nem illusztráció, hanem egy asszociáció volt, pont olyan távoli, mint a tárgyak kivágott részletéből született festményeknél. Itt még a címek is szövegrészletek voltak, a művekből rendezett kiállítás címe pedig Literal Biopsy. Arra törekszem, hogy ne legyen semmiféle logikus kapcsolódás.
Magamból indulok ki, hogy engem mi mozgat meg mások műveiben, és ami nekem jó, az ott kezdődik, hogy racionálisan nem fejthető meg.
Nagyon tudom értékelni, amikor egy művész távkapcsolással jelenít meg elvont gondolatmeneteket. Én ennél ösztönösebben festek, érzelmekre építve.
– Építészként dolgoztál a Telekom és T-Systems Közös Székházán. Milyen hatással van egymásra a művész- és az építészszerep?
– Az építészek között mindig művésznek számítottam, ezért mindig olyan feladatok találtak meg, amikben formailag és gondolatilag is alkothattam. A vágást, ami úgymond a művészeti ars poeticám, térben is megvalósíthattam a székházon való munkám során. A művészetben létezik nagyon absztrakt, nagyon szabad formálás, és vannak merevebb kifejezési formák, de engem ezeknek az egyidejűsége érdekel, a megfelelő arányok megtalálása, a különböző eszköztárak jó aranyú vegyítése stílustól függetlenül.
A Telekom és T-Systems székházon ez nagy méretben valósulhatott meg, a házon található nagy arany kristályok formájában, amelyek úgy jelennek meg, mint egy művészi-építészeti gesztus: az épület koncepciójával szervesülő műalkotásszerű részletek. Nem díszként ráaggatott, hanem funkcionális szerepet betöltő elemekről van szó, amelyekben fellelhető a kollázselv, a vágás, ahogyan a forma észszerűen folytatódna, de azt már nem láthatjuk. Én ezt a fajta elemet gondolom ornamentikának, ahol az épület egésze kiegészül egy művészi többlettartalommal.
– A festményeiden is megjelent ez az épület.
– Még tervezés közben kezdtem el festményeket készíteni az épület kompozíciós rendjéről. Szerettem volna képekben is elmesélni ezt a történetet. Úgy érzem, ezek az absztrakt képek a szavaknál jobban elmondják, miről szól a ház. Van egy szoborszerű tömeg, ami kiszolgál egy borzasztóan praktikus funkcionalitást.
Arra törekedtünk, hogy a ház olyan egységként működjön, amelyben nem érhető tetten a rutinszerűség, vagy más stílusbeli konvenció.
Szerencsére a Tiba Stúdió csapatának összhangja lehetővé tette, hogy ez a fajta művészi gondolkodás egy ekkora léptékű épületnél megvalósulhasson. Ezért egyedülálló számomra ez a projekt. A festmények ezt a folyamatot keretezik, mintegy összegezve a koncepciót. Érdemes elsétálni a székház mellett, mert anélkül hogy hazabeszélnék, úgy érzem egy kivételes épület született.
– Mindig sorozatokban gondolkozol?
– Legtöbbször nem, csak egy idő után összeállnak a képeim sorozattá. Mindig több dolgot csinálok párhuzamosan, a stílusokat tekintve lehetnék több művész is különböző alteregókkal. Többféle irányba indulok el, hagyom, hogy az intuícióm vezéreljen, és még ha nagyon fontosnak is tartom a konceptualitást, legalább ennyire hangsúlyos nálam az intuitív komponens, az érzelmi alapokból való táplálkozás.
Nagyon fontos, hogy a festés ne váljon rutinná számomra, ezért nem is annyira sorozatok ezek, inkább folyamatok. Kísérletezek és mindig valami új kihívást állítok magam elé. Amikor megfogalmazódik bennem egy kérdés, egy érzet vagy gondolat, ezekre reflektálva indulok el, hogy vajon hogyan lehetne őket kifejezni egy képen. Egyedül a székházról szóló képek indultak eleve egy sorozatnak. Öt éve kezdődött az épület tervezése, azóta megépült, én pedig befejeztem egy sorozatot THQ címmel.
– Mire készülsz mostanában?
– Pont ezeket a képeket szeretném kiállítani. Nehéz megfelelő teret találni, mert számomra nagyon fontos, hogy hol és miként kerülnek a nyilvánosság elé a munkáim, de az már biztos, hogy Barcelonában lesz egy kiállításom áprilisban.