A Színikritikusok díját idén 40. alkalommal adják át. Ennek alkalmából beszélgetéssorozat indult, amelynek keretében kritikusok és a négy évtized alatt díjazott alkotók személyes történetein keresztül dolgozzák fel a magyar színháztörténetnek ezt az eddig feltáratlan területét. Az első vendégek Csákányi Eszter és Nánay István voltak, akiket Kovács Natália és Turbuly Lilla kérdezett.
Első alkalommal az 1979/1980-as évad végén adták át a Színikritikusok díját, nyolc kategóriában, 32 kritikus szavazatainak összesítése alapján. A díjhoz a mintát két szaklap, az angol Play and Players, illetve a német Theater heute jelentette, előzményének pedig az tekinthető, mondta el Nánay, hogy
elindult a Színház című folyóirat, és ekkor támadás indult a lap és a kritika ellen a Színházművészeti Szövetség berkein belül éppen úgy, mint az Agitációs és Propaganda Irodánál.
A színikritikusok kezdetben a Magyar Újságírók Országos Szövetségének kulturális szakosztályához tartoztak, az első alkalommal szavazók ők voltak. Mindannyian budapesti újságírók, és abban az értelemben nem hivatásosak, hogy csak színházról írtak volna. Később a Színházművészeti Szövetség lett a lap kiadója, a kritikusok pedig ottani szakosztályként folytatták a munkát. Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a szövetségben úgy gondolták – tette hozzá Nánay –, ebben a szervezeti felállásban „kevésbé lesz gonosz a kritika a színházi alkotókkal szemben”, azaz inkább dicsér, mint bírál vagy elemez.
Csákányi Eszter viszont felidézte, a kaposvári előadások után mennyire várták a kritikát, a visszajelzést, a „pontos mást látást”. Kaposvár szellemi műhelyként működött, a kritikákat, a bíráló hangneműeket is, közösen beszélték meg. „Úgy szocializálódtunk, hogy ez fontos. Az egyik Ahogy tetszikre például lejött Kaposvárra Molnár Gál Péter. Előadás után nem utazott vissza Budapestre, hanem ottmaradt, és ezt a beszélgetést Zsámbéki Gábor mint rendező is ambicionálta.” A színésznő elmondta, édesapja is olvasta a kritikákat.
Egy színészt izgat a kritika, számít mit írnak róla.
Csákányi Eszter az elsők között kapta meg a Színikritikusok díját 1980-ban, a Gyöngyélet-beli alakításáért. „Boldogságos nagy találkozás volt a szereppel” – fogalmazott, és azt is elárulta, annyira megérintette a szerep, mert már az első próbákon értette, és jóval hamarabb megtalálta hozzá a kulcsot, szinte azonnal készen volt vele, a többiekkel ellentétben. Euforikus érzés volt az első díjat megkapni – amiről nem is tudta, hogy egy frissen alapított elismerés –, különösen azért, mert nem járt főiskolára, és az azóta kapott további öt mind boldogsággal töltötte el.
A második kritikusdíjat a Hamlet Sírásójáért szavazták meg. „Ezt Ascher úgy fordította le, hogy milyen Hamlet lehet az, ahol a Sírásó kap díjat” – jegyezte meg a színésznő, és felidézett egy budapesti vendégjátékot, amelyen a szerephez szükséges, már egyébként is kilazult vámpírfog eltört. A jelenetnek alig lett vége, a színésznő alig lépett ki a színpadról, Ascher már ott állt a takarásban… „És erre kaptam egy díjat” – tette hozzá nevetve Csákányi Eszter, aki azért Aschernak is megjegyezte, hogy nem biztos, hogy el kellett volna menni a fogorvoshoz megjavíttatni a vámpírfogat.
Drámák és szépségek vannak egy ilyen emlékidézésben a színésznő szerint, aki a jelenről is beszélt, nevetve arról, hogy reméli, kap még kritikusdíjat – amit a szakmai díjai közé sorol –, komolyan pedig arról, hogy minden szerepnél az érdekli, hogy valami újat, meglepőt mutasson magából, hogy túllépje magát, hiszen folyamatosan jönnek a fiatalok. Csákányi Eszter úgy fogalmazott, mindig olyan helyeken dolgozott, ahol számított a kritika, ez ugyanis kölcsönös kíváncsiságot jelent: „Tisztán kell látni, milyen értéke van.”
A számára fontos kritikusok közül Molnár Gál Pétert emelte ki, aki megérezte, és egy-egy jelzőjével pontosan meghatározta, mit jelentett Csákányi Eszter a korabeli színházban, értette az alakításait. Ám egyszer csak megváltozott minden. A színésznő Kurt Weill-estjén nem vett észre egy nagy technikai bakit, és úgy kérte számon a produkciót, majd A hét asszonyát nagyon leszidta. „Egyszer találkoztunk, és megkérdeztem tőle, mi történt velem, hogy ennyire alkalmatlanná lettem. Az a baj, hogy nagyképű lettél, válaszolta. Nézd meg, hogyan nyilatkozol. Én?! Egyre jobban erősödöm, ahogy telnek az évek, úgy tudom egyre jobban, pontosabban kifejezni magam. Nem haragudtam rá, inkább kajánságnak vettem az ő részéről.”
A kritikusdíj, mint láttuk, kultúrpolitikai ellenszélben született, és már a második évben nehéz helyzetbe került. A kritikusdíjakat a szavazás végeredménye után a minisztériummal kellett jóváhagyatni. 1980-ban Kornis Mihály Halleluja című darabja lett a legjobb új magyar dráma a szavazatok alapján. A díjat egyetlen módon engedélyezték a hatóságok: ezt az egy kategóriát nem adhatják ki. A szavazók viszont úgy döntöttek, ilyen körülmények közt nem adják ki. Egy ki nem adás azonban figyelemfelkeltő, a minisztérium ezért további egyeztetést akart, idézte fel az eseményeket Nánay. Az újabb javaslat szerint kiadható a díj, de sehol nem jelenhet meg az eredmény. A kritikusok ezt is elutasították. Végül 1988 decemberében kapták meg a díjat a díjazottak, és a Színház folyóirat 1989. februári számában jelent meg a végeredmény.
A díj 15. évfordulóján Koltai Tamás úgy fogalmazott, a szavazatokból 1995-re eltűnt az ellenzékiség, és csak az esztétikai szempontok maradtak meg.
Nánay István szerint a díjat a hivatalos kultúrpolitikával szemben valóban lehetett ellenzékinek tekinteni egyrészt azért, mert befolyás nélkül adódtak össze a szavazatok. Másrészt pedig azért, mert Szolnokhoz, Kaposvárhoz, azaz a korabeli mainstreammel szembeni színházak előadásai mellé állt a Színház folyóirat megjelenésével együtt színre lépő kritikusgeneráció; egy olyan korban, amikor a kritika nem színházi, hanem irodalmi vagy politikai szempontok alapján született, amikor egy írás akár már az előadás megnézése előtt készen volt. Nánay arról is beszélt, hogyan veszített jelentőségéből nem csupán a kritika, de a színház is, és ezt a nehézségekkel, érdektelenséggel, feladatvesztéssel járó folyamatot akár a kritikusdíjhoz írt bevezető szövegeken keresztül is végigkísérhetjük.
Nánay szerint kritikusnak mazochista emberek mennek: „A színház rétegműfaj. Aki oda eljár, azért teszi, mert életének egy bizonyos pontján valami úgy megérinti, hogy utána muszáj eljárnia; ezt a színházi élményt szeretné megérteni és megértetni. Egyfajta drog, szenvedély.” Csákányi Eszter nem tud nem színészként egy előadást vagy egy filmet nézni, ezért volt kíváncsi arra, hogy a kritikusok másképp néznek-e egy előadást, ha nem kell arról később írni. Nánay előzetes felkéréstől függetlenül ugyanúgy néz mindent, és várja, hogy elvarázsolják – bár van, amikor az ötödik percben eldől, erre semmi esély sincs –, Turbuly Lilla viszont felkérés nélkül kevésbé fókuszált figyelemmel néz, jobban átengedi magát az élménynek. „Olyankor valóban tudok szórakozni, különben kattog az agyam.”
A kritikusdíj az évtizedek alatt sokat változott, és ez nem csupán a kategóriák számának bővülését jelenti. Évtizedekig a szavazók csak egyetlen nevet írhattak a szavazólap rubrikáiba, így aztán gyakran előállt a helyzet, hogy szavazatszóródás miatt egy díjat nem adtak ki. Az első jelentős lépés az volt, hogy nem egy, hanem három név került a szavazólapra, az első 3, a második 2, a harmadik helyezett 1 pontot kapott, és így állt össze a végeredmény. Az egyéni szavazólapok – a problémás 1980/1981-es évad kivételével – hagyományosan a Színház folyóirat októberi számában jelennek meg. Sok évig a díjátadókat az évad kezdetén szűk körben rendezték, mindig az előző évi nyertesek adták át az aktuális legjobbaknak.
2010-ben azonban új szisztéma szerint zajlanak a gálák, ebben pedig Csákányi Eszternek komoly szerepet játszott. Tőle jött az ötlet, hogy a díjátadó előtt kategóriánként három nominált nevét hozzuk nyilvánosságra, és csak az eseményen derüljön ki a nyertes neve.
A mi szakmánk nagyon színes, és jó, ha minél több ember kap visszaigazolást arról, amit csinál. Úgy érzem, fontos, hogy minél szélesebb palettát megmutassunk. Már az is boldogsággal tölti el az embert, hogy nominált, aztán kap másfél hónapot, hogy idegeskedjen.
A színésznő szerint, aki 2011-ben az est egyik műsorvezetője volt, a gálák is egyre magasabb színvonalúak, és kezdik megtalálni a formájukat. Nánay István megerősítette, mekkora dolog az, hogy egy színész egy ilyen ügy mellé áll. Amikor szlovák színházi tapasztalatai alapján ő javasolta a jelölést, lesöpörték az asztalról az ötletét. „Bezzeg ha egy színész mondja…!” – tette hozzá nevetve.
A Kritikusdíj 40 beszélgetéssorozat következő alkalmával február 25-én 17 órai kezdettel a Három Hollóban Hámori Gabriella színművésszel, Szűcs Katalin Ágnes és Zappe László kritikusokkal beszélget Hajnal Márton.
