2018 áprilisának közepén, amikor Miloš Forman meghalt, mindenütt szépen emlékeztek meg a rendezőről. Ahogyan a filmművészet klasszikusairól illik. 2018 októbere óta az ő nevét viseli a prágai Óvárosban egy addig névtelen tér.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
A névadón Adriana Krnácová, Prága polgármestere még azt is elmondta, ezzel talán segíthetik, hogy ez a tér továbbra is beépítetlen maradjon. Elsőre viccesnek tűnt: két legyet ütöttek egy csapásra. Megvolt a tiszteletadás, és még tettek is valamit a városért. Formannak tetszett volna. Hiszen az életművének javát kitevő tucatnyi nagyjátékfilm kivétel nélkül arról elmélkedik, hogyan válhatunk saját eszméink, előítéleteink túszaivá, hogyan kendőzzük zavarodottságunkat, gyávaságunkat, sóvárságunkat képmutatással.
Az, hogy egy filmrendezőt klasszikusnak tekintünk, nem biztos, hogy jó dolog. Az áhítat és az osztatlan elismerés valójában múzeumi tárlókba helyezi a filmjeit, amelyekről aztán leginkább mindenféle filmtörténészek mondanak okosakat. Pedig
ha újranézzük Forman filmjeit, és a bennük megformált sorsokat hajlandók vagyunk 2019-ben is érvényesnek tekinteni, megrendülünk.
Itt van mindjárt a legelső, a Fekete Péter. Amikor 1964-ben bemutatták, még arról szóltak a kritikák, hogy az esetlensége és esetlegessége igazi filmnyelvi újdonság. Hogy igazi új hullámos film. A vasfüggönyön innen arról nem nagyon lehetett írni, hogy rendszerkritikus, és hogy a nemzedékek ütközése mögött ott örvénylenek a tisztázatlan gondolatok.
Három évvel később, a Tűz van, babám! már nem hagyott kétséget afelől, hogy a burleszkbe forduló tűzoltóbál egy impotens, a saját téveszméibe, formalitásaiba omló rezsim képe. Így aztán annak rendje és módja szerint be is tiltották. (Nálunk csak 1988-ban mutatták be.) Valójában ez már búcsúfilm volt. A prágai tavaszt eltaposták a testvéri tankok. Miloš Forman már előtte is fontolgatta, hogy más országban is dolgozzon, így fogta a motyóját, és elhúzott Amerikába.
De hogy mennyire nem egyszerű amerikaivá válni, jól mutatja az Elszakadás (1971). Ebben a filmjében Forman egy kicsit még rácsodálkozik Amerikára. S bár a nemzedéki ütközések gondolata rokonságot mutat első nagyjátékfilmjével, a kelet-közép-európai groteszk helyett olyan világot láttat, amelyben a konfliktusokat intézményesen kezelik, s nem puszta fecsegéssel Feketéék konyhájában. De az önimádat világából ugyanúgy hiányzik a bizalom, a törődés.
És Forman amerikai lesz — egykori csehszlovák filmes pályatársai nehezményezik is.
Ám talán éppen azért arat viharos sikereket a következő évek adaptációival, mert kérdéseivel erősen megszólítja az amerikai nézőket. Mi itt — még mindig a vasfüggönyön innen — azonban úgy érezzük, lázadó gondolatai nekünk is szólnak.
A Száll a kakukk fészkére (1975) a kiszolgáltatottság drámája. És Hamlet dilemmája: tűrni, beletörődni vagy szembeszállni? A Hair (1979) is hasonló eszmék útját járja. Eredetileg ez egy off-Broadway musical volt, amelyet 1967-ben mutattak be. Jó zene, sok-sok hippiség. Forman keze alatt a történet sokkal komolyabbra fordult.
Elmélkedés a szabadságról, a lázadásról, arról, hogy van-e választásunk.
McMurphy, George Berger lázadó karakterek. Ugyanúgy, mint Mozart az Amadeusban (1984). Lázadók a dinkafészekben, uniformisban, a zene világában. Nem biztos, hogy szeretni valók. Nem biztos, hogy akarjuk, tudjuk követni őket. Mégis az ő oldalukon állunk, mert képesek kizökkenteni a világot. Adnak valamit másoknak, még ha bele is kell halniuk.
Még cifrább a helyzet Larry Flynttel. A Hustler pornómagazin alapítója minden, csak nem szeretetre méltó. A Larry Flynt, a provokátor (1996) főhősét nem az hitelesíti, amit létrehoz, hanem az, hogy provokál, hogy szembesít a képmutatással. Mint ahogy az Ember
a Holdon című filmjében Forman az ismert és botrányos amerikai komikus, Andy Kaufman személyén keresztül mutat fityiszt az elmédiásodott világnak. Politikailag inkorrekt hősök. De lehet-e polkorrekt egy provokátor?
Az életmű utolsó nagy darabját kevesen ismerik. A forgalmazók sem láttak benne nagy fantáziát. Kétségtelen, hogy 2006-ban már más fogaskerekek mozgatták a világot, mint mondjuk két évtizeddel korábban. A Goya kísértetei (2006) a művészi autonómia kérdéseit feszegeti. Meg kell-e hajolnia a művésznek a hatalom előtt? Helyénvaló-e, ha a hatalom használni kívánja a művészt és műveit? És egyáltalán, ki mondja meg, mi minősül művészetnek?
1964-ben Feketéék konyhájában Péter apja szembeállítja Giorgione Alvó Vénuszát a falon lógó szentképpel, és esztétikai ítéletet hirdet — az utóbbi javára. De kit érdekeltek volna ezek a fejnehéz kérdések abban az időben, amikor már lassacskán a közösségi háló
népe hozhatta meg szabadon ítéleteit.
De ha most újranézzük Miloš Forman filmjeit, azt hiszem, mégsem múzeumi tárgyakat fogunk látni.
Lehet, hogy Forman filmjei sokkal élőbbek, mint gondolnánk. És rajtuk keresztül szemügyre vehetjük mai eszméinket és eszményeinket.
A Müpamozi vetítéseiről itt talál részletes információkat.