Szvjatoszlav Richter, aki magát a zenét játszotta

Szvjatoszlav Richter zongoraművész vendégszereplése 1965. július 17-én az Erkel Színházban - forrás: Fortepan, adományozó: Szalay Zoltán

Így jellemezte az 1915. március 20-án született és 1997. augusztus 1-jén elhunyt legendás zongoraművészt Kocsis Zoltán, akinek mentora és személyes barátja volt Szvjatoszlav Richter.

Kocsis Zoltán visszaemlékezés-sorozata, amely Szvjatoszlav Richter születésének 100. évfordulója alkalmából íródott, ide kattintva olvasható.

A Fortepan archívumában három eseményről találunk fotókat.

Szvjatoszlav Richterről gyakran elmondják, Magyarországon adta első külföldi koncertjét. Ez nem teljesen igaz: 1950-ben már fellépett a Prágai Fesztiválon, a Zeneakadémia színpadára pedig 1954. március 4-én állt először. A következő két kép, amely Kotnyek Antal adományából került a Fortepan gyűjteményébe, négy évvel későbbről származik.

Szvjatoszlav Richter ebben az évben a február második hetében járt Budapesten. Akkor az Erkel Színházban lépett fel, majd október 4-én érkezett Budapestre a Bartók-fesztiválra, és két nappal később az eseménysorozatot záró koncerten szintén az Erkel Színházban a II. zongoraversenyt játszotta. „Nem véletlen – írta a Film Színház Muzsika beszámolója –, hogy Richternek épp ez a Bartók-mű a legkedvesebb, az ő hasonlóan nyugtalan, szenvedélyes természetéhez ez a kompozíció áll a legközelebb.

Hisz első tételének barokkos concerto-dinamizmusa, s az utolsónak a ritmus ős-erejét felszabadító lendülete az ő művészetének legjellemzőbb tulajdonságait kívánja az előadótól, azt, amit Richter játékában oly sokat csodáltunk: a ritmus tökéletességének élményét és zongorázásának elementáris energiáját. Emberfeletti technikai nehézségei eltűntek a megvalósítás lehetőségeit szinte felülmúló richteri tolmácsolásban. Az I. tétel kadenciája — túl minden zongoratechnikán — már úgy hatott, mint egy varázslat.

És íme, újra előttünk a bizonyság, az igazán zseniális muzsikus tévedhetetlenül talál rá a helyes megoldásra akkor is, ha nem volt még alkalma a stílus megismerésében elmélyednie.

Sehol egy hangsúly, egy lassítás vagy fokozás, ami ne lenne a helyénvaló, minden tökéletes és mintaszerű. A II. tétel indításában a kivételes, nagy művészet erejének voltunk tanúi, amikor a hangszer már az emberi hang kifejező erejével szólal meg, mint élő, érző organizmus. A panaszos, szívbemarkoló Adagio után milyen döbbenetesen kelt életre a gyors középrész éjszakai világa, fantasztikus látomásaival, titokzatos, sejtelmes hangjaival és rikoltásaival, tücsök-ciripelésével. Majd, amikor tovatűnt a vízió, milyen megrendítő magányossággal hangzott fel újra a kezdő téma, a magyar népi parlando dallamok kérő, könyörgő, követelődző hangján, mintha évszázados fájdalomról, elhagyatottságról, magáramaradottságról panaszkodna.”

Ide kapcsolódik:
Richter, a különc zseni

A koncerten az Állami Hangversenyzenekart Ferencsik János vezényelte, a műsorban elhangzott még a Divertimento és a Concerto is.

A következő fotó 1963-as. Ebben az évben Budapest mellett Debrecenben is járt a zongoraművész. Így méltatta őt a Film Színház Muzsika: „Századokon át kutatta, hasztalan, az emberi elme a mindenható képletet, melynek varázserejével az egyszerű, a közönséges, az értéktelen is arannyá változnék a kezében. Szvjatoszlav Richter, úgy érezzük, épp ennek a szellemi varázserőnek van a birtokában. Átalakul és átlényegül, amit új életre kelt a zene gazdag birodalmából. Igaz, hogy

amihez hozzányúl, már legtöbbször maga is nemes drágakő. Csak a fénye lesz még tisztább, még szikrázóbb ebben a ragyogó sugártörésben.

Nehéz a szavakat megtalálni, hogy ismét megfogalmazzuk az újjáalkotásnak ezt a ritka tüneményét. A legcsodálatosabb és legfelemelőbb benne talán az, hogy a dolgok visszakapják eredeti értelmüket és jelentésüket. Szonáta és fuga, fantázia és tánctétel — e sok üres és elkoptatott formai képlet organikus élettel telítődik, el nem évülő gondolatok, felkavaró érzelmi megnyilatkozások, életről és halálról elmondott vallomások foglalataként.”

Szvjatoszlav Richter zongoraművész autogramot ad a vele készült interjú során 1963-ban – forrás: Fortepan, adományozó: Kotnyek Antal

De készült vele a lapba interjú is, amelyből kiderült, orosz, volgai német, lengyel, tatár, sőt magyar felmenőkkel is rendelkezik. Ez utóbbiról bővebbet nem tudott mondani Richter, de apja beszélt neki erről. A zongoraművész 1963-ban Moszkvában élt egy négyszobás lakásban, amelynek egyik szobáját, ahol két zongora állt, teljesen hangszigetelték. Budapesten a margitszigeti Nagyszállóban lakott, ott is gyakorolt, két koncertje között pedig ellátogatott a Szépművészeti Múzeumba, ahol a legtöbbet Rembrandt képei előtt időzött. Érdeklődött az irodalom, a festészet iránt, utóbbit gyakorlatban is művelte, lakása falán lógott Fák a viharban című saját alkotása. A legnagyobb szenvedélyt azonban a színház iránt mutatta. Az antik és klasszikus szerzőket kedvelte, a regények színpadi adaptációját azonban elvetette: „Dosztojevszkij színpadon? Brr! Nem szabad! Bécsben láttam Dürrenmatt A fizikusok című drámáját. Nagyon tetszett. Már Moszkvában is játsszák, de még nem volt időm megnézni.”

Ide kapcsolódik:
Mély átélés, hatalmas virtuozitás és hihetetlen repertoár

Naponta akár harminc kilométert is gyalogolt, és akár 12 órát is gyakorolt. Akkor ötven egész estés műsora volt, a repertoáron harminc zenekari koncerttel. És ezt egyáltalán nem tartotta soknak. Az olvasók azt is megtudhatták, Richter irtózik az újságíróktól, szörnyű dolognak tartja a repülőgépet, a telefont, a rádiót, a televíziót, és időbe tellett, míg a lemezstúdiókkal megbarátkozott.

Richter 1965-ben ismét Magyarországon járt. A Muzsika kritikája így kezdődött: „Hirtelen, váratlanul toppant be hozzánk a hazai hangversenyélet abszolút kedvence (majdnem azt írtam: sztárja, de a meghatározás rá nem illik), Szvjatoszlav Richter. Minden rendkívüli és szokatlan volt: érkezése, nyári szólóestje az ilyenfajta produkcióra elvben alkalmatlan Erkel Színházban, a műsort meg nem jelölő plakátok s a két óra alatt kiárusított jegyek. Aligha van még olyan előadóművész, akiben annyira bízik a közönség, hogy hangversenye a műsor ismerete nélkül is megtelik. Richter — mint mindenben — ebben is kivétel, a vele való találkozás, bármit játszik is, a magyar közönség legnagyobb öröme, hallgatóit minden alkalommal feltétel nélküli megadásra kényszeríti.”

Szvjatoszlav Richter zongoraművész vendégszereplése 1965. július 17-én az Erkel Színházban – forrás: Fortepan, adományozó: Szalay Zoltán

Mozart F-dúr szonátáját, Beethoven A-dúr szonátáját és Chopin négy scherzóját hallhatta a közönség. A Muzsika mellett a Népszabadságban is beszámolt a hangversenyről Breuer János, aki a napilapban sem fukarkodott a dicsérettel: „Szvjatoszlav Richter rabul ejtette ismét a hallgatóit.

Művészetének bűvölete napok múltán is fogva tart.

Nem csoda hát, ha az Erkel Színház közönsége a legnagyobbnak kijáró tisztelettel és lelkesedéssel — a közeli viszontlátás reményében — fogadta és ünnepelte a páratlan szovjet művészt.”

Ide kapcsolódik:
Richter nem akarná, hogy ezt halljuk