Derülnek még ki új dolgok és az olyan jól bejáratott darabok is tudnak újat mutatni, mint Bruckner IV. (Esz-dúr, „Romantikus-”) szimfóniája. A Budapesti Fesztiválzenekar május 11-ei koncertje azonban nem csak egy új arcát mutatta meg a romantikus monstrumnak, hanem egy eddig ismeretlen hatását is. Erről a következőkben bővebben, előtte viszont térjünk ki a koncert első, számomra kevésbe izgalmas felére.
Mozart G-dúr zongoraversenye (Kv. 453, No. 17) igazából egy a huszonhétből. Persze minden Mozart-zongoraversenynek megvan a maga szépsége – ennek például az igazán játékos első tétele a jellegzetes, fafúvósokon és mélyvonósokon megszólaltatott basszusmeneteivel -, de valljuk be, nem a legbonyolultabb zene, főleg ahhoz viszonyítva, ami koncert második felében várt minket. A zongoraszólót a BFZ visszatérő vendégművésze, Emanuel Ax szolgáltatta. Ax-ot Mozart kimondottan jó interpretátoraként jellemzik, ami nem is alaptalan. Játéka tiszta, erőteljesen frazeált, bár nekem hiányzik belőle az a kis plusz, amitől egy Mozart zongoraverseny igazán hozza a formáját. Az előbbi, kissé erőteljes kijelentésemet talán ellensúlyozza az a tény, hogy fejben jóval inkább az este második felére készültem. Minden esetre „előétel” gyanánt azért nem volt olyan rossz ez a falatnyi versenymű. A zenekar energiatakarékos játékából azonban érezni lehetett, hogy a második félidőben valami robbanni fog.
Robbant is, de ne rohanjunk előre, várjuk meg, míg végigég a gyújtózsinór! Mielőtt azonban az utazást megkezdenénk, néhány érdekesség a műről: tudták például, hogy a mester majdnem ezt a művét ajánlotta Wagnernek, a nagy példaképnek? Az, hogy végül a harmadik szimfónia fedlapjára került a kolléga neve csak a jelentős mennyiségű, közösen elfogyasztott sörnek köszönhető,
mivel másnap Bruckner elfelejtette, hogy melyik darab mellett is döntöttek.
Ezt meg lehet bocsájtani egy olyan embernek, mint a mi Brucknerünk, aki híresen szerény volt és gyakran jött zavarba. Vagy például ott van az a tény is, hogy – ellentétben a VIII. alcímével – maga Bruckner nevezte el ezt a szimfóniát „romantikusnak”, ráadásul nem jellemző módon még programmal is ellátta. Az ébredő lovagvár az első, egy bárd dala a második, vadászjelenet a harmadik tétel, míg a negyedik tudomásom szerint nem rendelkezik alcímmel, de ha megfigyeljük, akkor egy igazi konklúziója a szimfóniának egy borzongató coda-val.
Kezdetnek, nem meglepő módon a szokásos köd, amit a vonósok vibrálása jelenít meg. Ebbe hasít bele az amúgy lágyan megszólaló kürt. Fischer Iván elképesztő árnyalatokkal dolgozott. Már itt, a nyitó tétel legelején hihetetlenül szuggesztívvé tette a zenekar játékát és néhány ütemmel később, észrevétlenül vette rá a közönséget, hogy csak oda, csak a zenére, csak a zenekarra figyeljen. Hihetetlen módon csúszkáltunk a pianók és mezzoforték legapróbb árnyalatai között, olyannyira, hogy érezhetően különbséget lehetett tenni, hogy az adott ütemnél kettő vagy három pianissimo jelzés szerepelhet-e a partitúrában. Meglepetésszerűen léptek be a hegedűk is reszponzoriális-jellegű témájukkal. Érezni lehetett az alakuló feszültséget, amibe először csak a háttérben szállt be a timpani, majd a rezek, hogy egy mindent elsöprő erejűvé eszkalálódó fortissimóban teljesedjen ki a zenekar. Nem sokáig maradt azonban ez az állapot, hamar alábbhagyott a feszültség, de nem sokáig, csak a néhány ütemmel későbbi hasonló kitörésig.
A zenekar az idegszálaimon játszott ezzel, és meglehetősen hamar elérte annak az állapotnak a kezdeti stádiumát, ami Bruckner hallgatása közben keríti hatalmába a hallgatót.
A második tételtől az előbb említett, de nem részletezett állapot fokozódott és teljesen elhatalmasodott rajtam. Miről is van szó? Egy rendkívül elmélyült állapot ez, amikor a zenében nem azért lelünk élvezetet, mert első sorban az érzelmeinket dolgoztatja meg, hanem azért, mert egy olyan, egyszerre kifele és befele is figyelő, koncentráló állapotba kerülünk – az előző bekezdésben leírt rendkívül szuggesztív jelleg miatt -, ami már-már a külvilág teljes kizárását okozza és szellemileg ad át minket a zenének. Első hallásra ez az erőteljes koncentráció fárasztóan hat, azonban a szimfónia által indikált ilyen állapot inkább feltöltő és pihentető szellemi tevékenység. Hát nem rátett erre a második tétel ringatózása egy lapáttal?!
A feszültség persze a harmadik tétellel egyből visszatért. Fantasztikus, hogy a második tétel szinte attacca is játszható a harmadikkal, ami jagdszene-hez méltóan kürtszóval kezdődik és dinamikailag nagyon hasonló az első tételhez. Talán itt a leghangsúlyosabb a rézfúvósok szerepe, amire a karmesteri koncepció olyannyira erősített rá, hogy a kürtszólam nem csak a megszokott pozícióján helyezkedett el, hanem a zenekar első soraiban is elvegyültek, ami igazán ötletes volt és fantasztikus térhatást eredményezett, mint ha mi magunk lennénk az üldözött vad és kiélesedett füllel figyelnénk, hogy éppen melyik bokor mögül szólalnak meg a közeledő vadászok kürtjelei. A vadászjelenet hatalmas tuttiban ér véget, amit egy csodálatos ländler-téma követ, ami ismét egy fantasztikus átmenettel oldott meg Fischer. Hogy el ne felejtsük az élményt, a tételt a „pihenőből” visszatérő vadászok zárták.
A nem csekély hosszúságú finálé már a kezdő ütemeivel jelzi, hogy a lovagjáték konklúziója következik. Bruckner ebben a tételben rejtette el a „bumm”-ot, a hatalmas, szinte ránk szakadó dörgést, ami a kezdeti viharba csap vissza. Fantasztikus basszust hallhattunk a mélyvonósokon és ismét csak a rezeket tudom első sorban kiemelni, na meg azt az arányosságot, ahogy az üstdob crescendói megszólaltak. Tűpontos volt minden. A vonósok még hajszoltak minket egy darabig. Miután hatalmas íveket barangoltunk be ismét visszatér a köd…
A coda, ami az utolsó, cirka öt percet teszi ki, rövidsége ellenére fantasztikus hatásra képes, főleg, ha szinte a semmiből szólal meg. Leheletfinoman kezdtek vibrálni a vonósok és úszott be a kürt és a harsona, hogy lassan építkezve, a zenekar minden részét megmutatva és a hallgatóságban levezetve az átélt izgalmakat, foglalják össze egy utolsó, elillanó fortéban a szimfóniát.
Ebben az utolsó öt percben kerül helyre minden és bontakozik ki előttünk az a tökéletesség, ami egy ilyen mű hihetetlen komplexitásában rejlik. Ugye nem is volt olyan nehéz?
A szimfónia után még némi időre volt szükségem, hogy a révült állapotból visszatérjek a hangversenyterem falai közé, de a darab teljes feldolgozása még a koncert után is tartott. Igaz a Bruckner-ouevre-ből a negyedik szimfóniát a könnyebbek közé sorolják és ez a legjátszottabb is, azonban ezen a koncerten egy teljesen új mélységében tapasztalhattam meg a művet. Itt nem a lovagregényt hallottam, hanem legalább azt a súlyt, emelkedettséget és méltóságot – nem utolsó sorban komplexitást! -, amit például a hetedik vagy nyolcadik szimfóniától kaphatunk meg. Fischer interpretációja új megvilágításba helyezte ezt a darabot és egy olyan koncertélménnyel ajándékozta meg a hallgatóságot, amit Bruckner-szimfónia csak nagyon ritkán tud adni.
Végszó gyanánt az előző bekezdés tökéletesen megteszi, azonban ha megfogadnak tőlem egy tanácsot: ne ijedjenek meg Brucknertől.
