A Perint-patak túloldalán fekvő városrész egy hosszú, jellegzetesen kisvárosias, a Kálvária-templomhoz vezető utcájában, a városhoz közelebbi szakaszon egymás közelében két kiváló hegedűművész emlékhelye áll. Ma Koncz János szülőházát látogatjuk meg, aki a 10. szám alatt egy földszintes – azóta némileg átalakított – házban született 1894. november 26-án.
Családjáról, gyermekéveiről itt részletesen ír Gál József szombathelyi tanár és helytörténész. De idézzük fel saját szavait is: „Hároméves koromban már folyton hegedűvel bíbelődtem. Félárva fiú voltam, szegény anyám a születésemtől már meghalt, és így nagyon sokat voltam magamban, ami belső fejlődésemnek talán jó volt, bármennyire szomorú érzés volt egyébként. Édesapám nem nagyon örült, hogy ennyire bolondja vagyok a zenének, és nem is szívesen taníttatott. Szerencsére egyetlen nővérem férje, Balassa Kálmán, zenepedagógus volt, és így hatéves koromban elkezdett tanítgatni. Ő volt az első mesterem. A második, akinek végtelenül sokat köszönhetek, Hubay Jenő.”
Zenei tanulmányait tehát szülővárosában kezdte. Tizenegy éves korában már Beriot hegedűversenyével lépett fel egy vizsgakoncerten. A Szombathelyi Friss Újság 1905. decemberében így előlegezte meg eljövendő művészi rangját:
„Koncz Jani, a csodagyerek, a leendő nagy hegedűművész igazolta Beriot hangverseny-művének […] kitűnő frazírozással, kápráztató technikával való előadásával, hogy benne a közel jövő egyik legnagyobb hegedűművészét fogja ünnepelni a világvárosok zenekedvelő közönsége.”
Tizenhárom éves korában hangversenykörutat tett Olaszországban. A Zeneakadémián Hubay Jenő növendékeként tizenkilenc évesen diplomázott. 1920-1926 között Olaszországban élt és koncertezett. Idézzünk fel egy kritikát Walter Margit tanulmánya nyomán (ő pontos forrás nélkül idézi magyar fordításban egy római koncertjének sajtóvisszhangját): „A Teatro Constanzi előadásán megismerkedtünk egy nagy hegedűssel, kit legendás híre megelőzött. Minden várakozást felülmúló sikerről számolhatunk be.
Koncz tipikus bravúros technikája magával ragadó, a művek szellemi megjelenítése varázslatos.
A hangok reszketnek, vibrálnak és énekelnek Paganini-jellegzetességgel. Egy ördögien mesteri szellemi erő a fenséges és impulzív hajlamosságú húrokon. Muzsikálása rabul ejt és szívet-lelket betölt. Hegedűjének lágy, édes melódiái misztikus ének hatását keltették. Utolsó száma után az ünneplés ovációba ment át, és a közönség semmi hajlandóságot nem mutatott a terem elhagyására: valóságos második koncertet kapott ráadásul.”
1928-tól korai haláláig a budapesti Zeneakadémia tanára volt. 1926-ban – pályája csúcsaként – nagy sikerrel lépett fel a Salzburgi Ünnepi Játékokon a Bécsi Filharmonikusokkal Bruno Walter vezénylete alatt.
Szülővárosához meghatóan ragaszkodott. Egész Európára szóló hangverseny-kötelezettségei mellett is minden alkalmat megragadott, hogy Szombathely közönségével találkozhasson. A helyi lapok és a város polgárai csak a „mi Janink”-ként emlegették. Szülővárosához való kötődését, koncertjeit és mindazt, amit ebben a tárgykörben tudni lehet, kiváló tanulmányban foglalta össze Gál József a Vasi Szemle folyóirat 2008. 6. számában. Walter Margit, a Vasvármegye című lap zenei rovatvezetője, aki személyesen is tanúja volt szülővárosához fűződő kapcsolatának, a művész halála után negyedszázaddal később írt emlékezéseiben szintén sok mindent megosztott az utókorral. Ezt a megható epizódot Koncz János utolsó szombathelyi fellépéséről mesélte, amelyre 1934-ben a zeneiskola 25 éves jubileuma alkalmából került sor:
„Bruch: g-moll hegedűversenye után egy bölcsődalt játszott ráadásul. Ugyanazt, amelyet mint gyermek ugyanebben a teremben előadott. Balassa Kálmán, aki a korán árvaságra jutott fiúcska életének atyai irányítója is volt, sírva ölelte keblére.”
Itt egy szép és jól szerkesztett fénykép-összeállítást láthatunk Koncz Jánosról. Csak sajnos, nem ő hegedül, mert hangfelvétele egyáltalán nem maradt fent…
Koncz János fiatalon, életének negyvenharmadik évében hunyt el 1937. január 16-án. Korai halálának legfőbb oka bizonyára az volt, hogy édesanyja, aki mint említettük, kései fia megszületése után hamarosan meg is halt, már a kor népbetegségével, a tüdőbajjal fertőzötten hordta ki magzatát.
Egykori kamarapartnere, Csiby József, a gyermekkorát szintén Szombathelyen töltő zongoraművész egy szinte szürrealisztikus történetet beszélt el Koncz János egyik utolsó budapesti koncertjéről, amikor César Franck A-dúr szonátáját adták elő együtt:
„A szonáta végén, különös és szinte érthetetlen módon, amikor a hatalmasan száguldó zárórész után az utolsó akkordot is eljátszotta, kirepült a vonó a kezéből, a földre esett és kettészakadt.
Koncz János először csak elmosolyodott, de azután átölelte Csiby Józsefet és ezt mondta:
»Na Jóskám, mi sem játszunk már többet együtt.«”
Szülőházának homlokzatán halála után alig több, mint egy évvel, 1938. március 6-án felavatták emléktábláját özvegye, Keömley Bianka énekesnő jelenlétében. A portrédombormű Iván István alkotása. Aztán a történelem viharaiban elfakulni látszott a művész emléke, ám az 1970-es évek után újra feléledt. A szülőváros 1974 óta háromévente megrendezi a nevét viselő tehetségkutató hegedűversenyt. Az eredetileg Farkasréten nyugvó művészt 1986-ban feleségével együtt szülővárosa temetőjében díszsírhelyen temették újra. Nevét felvette a sárvári zeneiskola, Szombathelyen pedig utcát (sajnos csak egy kis zsákutcát) neveztek el róla.
Hamarosan meg fogjuk látogatni a közelben álló másik hegedűs emlékhelyet. Addig hallgassuk meg César Franck A-dúr szonátáját – bár most sem ő hegedül…
Források:
Walter Margit: Emlékezés Koncz János hegedűművészre halálának 25. évfordulóján. = Vasi Szemle 1962/3
Koncz János emlékére. Szombathely, Bartók Béla Zeneiskola, 1974
Gál József: Koncz János és szombathelyi koncertjei. = Vasi Szemle 2008/6
Koncz János utolsó estéje. = Pesti Hírlap 1937. január 29.
