„Itt még a hangszereknek is arany a csengésük” – mondta egykor a Musikverein Nagyterméről a korszakos jelentőségű karmester, Bruno Walter. A világhírű bécsi hangversenyterem külsőségeiben és küldetésében egyaránt a zene templomaként szolgál a 19. század óta. A fellépő művészeket Apolló és a múzsák segítik, a varázslatos akusztikát pedig a balkonokat támasztó arany kariatidák őrzik.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Az Újévi koncert – a legtöbben valószínűleg ezt felelnék arra a kérdésre, mi jut eszükbe először „az osztrákok Müpájáról”, a Musikvereinról. A Bécsi Filharmonikusok nyolcvanéves hagyománya mára igazi legendává vált. A nagyszabású esemény iránt annyian érdeklődnek, hogy sorsolással kell eldönteni, kik vehetnek rá jegyet, cserébe viszont kilencven országban élő közvetítésben látható és hallható az esemény, minden január 1-jén.
A tradíció révén világszerte csaknem egymilliárd ember ünnepli az újesztendőt a Strauss család és kortársaik műveinek meghallgatásával. Az újévi koncerteknek köszönhető az is, hogy a Musikverein az egyik legismertebb koncertteremmé vált, amelyet rendszerint csak úgy emlegetnek, mint a helyet, ahol
„a hang arannyá válik”.
Hogy miért éppen arannyá, arra a klasszicista stílusú épület nagytermének díszítése adja meg a magyarázatot.
Talán különösen hangzik, de világhírű akusztikáját a Musikverein nemcsak belső terének, hanem antik görög minta nyomán megálmodott díszes berendezésének is köszönheti, amely a látvány mellett a megfelelő hangzásról is gondoskodik. Az épület tervezésekor valószínűleg nem is sejtették, hogy a finoman megmunkált műalkotások milyen előnyösen hatnak majd a zeneművekre.
A 149 éve működő intézményt az osztrákok Ferenc Józsefnek köszönhetik, aki 1857-ben elrendelte, hogy távolítsák el a városfalakat Bécs körül, és alakítsanak ki egy modern főútvonalat, a Ringstrassét.
Ennek a projektnek a következményeként pár évvel később a császár építési telket adományozott a Bécsi Zenebarátok Társaságának, amely akkorra már kinőtte korábbi belvárosi központját. Mivel reprezentatív, nagy presztízsű koncerttermet képzeltek el, a tervek elkészítésére több híres építészt is felkértek. A versenyt végül Theophil Hansen nyerte, aki olyan koncepciót álmodott meg, amely a hagyományos historizmussal szemben magához az antikvitáshoz nyúlt vissza.
A dán származású Hansen ebben a stílusban nagyon otthonosan mozgott, mivel Bécsbe költözése előtt nyolc évig tanult és dolgozott Athénban. Az ott töltött időszak nagy hatással volt a munkáira, épületei jellemzően a görög klasszicista irányzatot képviselték. Ez a stílus köszön vissza a Musikverein kialakításán is: az Aranyterem kariatidáiban, a Brahms-terem ión oszlopaiban, az Apollót és a múzsákat ábrázoló mennyezeti freskókon és az épület elülső homlokzatánál lévő timpanonon is, amelyről Orfeusz figyeli a koncertre érkezőket. A Bécsi Zenebarátok Társaságának görög templomra emlékeztető épülete ennek köszönhetően egyedülálló lett az egész világon.
Hansen a látvány tekintetében meglehetősen nagyot álmodott: a kétezer férőhelyes, cipősdoboz alakú Aranyterem erkélyeit többtucatnyi aranyozott nőalakkal támasztotta meg. Az ókori ihletésű oszlopok pedig akarva-akaratlanul ellátták azt a funkciót, amelyet a modern hangversenytermekben komoly mérnöki tervezéssel érnek el: nagyobb felületen és így szebben verték vissza a hangot.
A Karlsplatzon elhelyezkedő intézmény három év alatt épült fel, és 1870-ben, vízkereszt napján egy nagyszabású koncerttel nyílt meg. A kezdeti pillanatoktól kulcsszereplője lett Bécs kulturális életének, már az első művészeti igazgatója a kor egyik legnagyobb zeneszerzője, Johannes Brahms volt. A remek akusztika és a hozzáértés révén pedig a Musikverein hamar jelentős zenetörténeti pillanatok otthonává vált,
többek közt Brahms-, Berg-, Webern-, Richard Strauss- és Csajkovszkij-darabok ősbemutatóját rendezték meg termeiben.
De itt hangzott fel először Mahler Gyermekgyászdalok című ciklusa is, amelynek bemutatója után nem sokkal tragikus módon elhunyt a zeneszerző egyik kislánya. A Musikvereinhoz kötődik egy különleges Ravel-ősbemutató is: Paul Wittgenstein itt adta elő először a Zongoraverseny bal kézre című művet, amelyet a zeneszerző kifejezetten számára komponált, miután Wittgenstein az első világháborúban elveszítette jobb karját. A zongoraművész azonban állítólag annyi változtatást kért, hogy az 1931-es bécsi bemutató után Ravel végérvényesen megharagudott rá.
A 2000-es években a Musikverein átesett egy nagyobb felújításon és újabb négy teremmel ki is egészült. Ezekben jellemzően a feltörekvő fiatal művészek kapnak lehetőséget a bemutatkozásra, valamint jazz-koncerteket, felolvasásokat, beszélgetéseket tartanak. De a hangsúly mostanában elsősorban a fiatalság idevonzására esik: évenként 230 gyerek- és ifjúsági koncerttel csábítják be az új generációkat a Musikverein szentélyébe.
