A Binder Trio Bartók-lemeze és egy historikus Beethoven-album a Gramofon toplistáján

Az elsősorban a kórusrepertoár avatott előadójaként ismert Laurence Equilbey egy historikus Beethoven-lemezzel, Binder Károly pedig Bartók Béla kompozícióinak jazztrióra alkalmazott változatával került az augusztusi toplista harmadik helyére.

Laurence Equilbey Gluck- és Mozart-lemezei után ez felettébb nagy meglepetés. A korhű hangszerek használatát érdekesnek és olykor lenyűgözőnek, de egészében véve kevésbé revelatívnak találom. Ám itt most minden jól áll össze. Két olyan darab, melyet mostohán kezelnek, pedig igazi Beethoven-remekművek. Mivel mindkettőnek megvan a maga sajátos bája, egyszerűsége, ami nem negatívum, mint dőrén tekintik némelyek, hanem kifejezett kvalitás, a historikus hangzás valahogy jól illik hozzájuk. S ami fontosabb: Equilbey nyugodt tempói, precíz hangsúlyozásra és plasztikus frazeálásra törekvése szépen kibontja a művek megannyi szépségét. Mindehhez az is hozzátartozik persze, hogy mérsékelt historizmusról van szó, ami jobbára csak a tuttiknál ad valamelyest szimplább eredményt.

A szólisták nem „igazi” historikusok, hanem a korhű előadás mezsgyéjére kirándulók. Az ilyen összeadódás sokszor jár jó eredménnyel. Bertrand Chamayou a Karfantáziában a kontextusba illően inkább tempós és hajlik a kissé alternatív hangsúlyozásra – azaz némiképp variál, de nem töri meg ezzel a darab egyszerűségének hangulatát. A IX. szimfóniát anticipáló zárás kifejezetten kamarás jellegű. A Hármasverseny szólistái – itt David Kadouch a pianista – a széles tempók mellett kényelmesen és nagyon szépen ki tudják játszani szólamaik sok értékes vonását.

Valahogy mindenki elkapja a zene nyugodt, egyszersmind beszédes folyását.

Beethoven Hármasversenye tipikusan olyan – határozottan nem drámai, bár drámai fuvallatokat nyomokban tartalmazó – kompozíció, amelyhez nem kell erőltetett módon hozzátenni, hanem inkább engedni kell csak úgy magában érvényesülni. A sietség, a dramatizálás inkább elvesz ebből a darabból, míg a nyugodt involváltsággal való megközelítés kibontakoztat. Natalie Clein igen kiváló csellista, aki érzésem szerint differenciált és színekben gazdag játékával a többieket is inspirálja. Alexandra Conunova ígéretes hegedűs. A lemeznek sikerül megragadnia annak az átmeneti kornak a sajátos hangulatát, amikor már szárnyait bontogatja a romantika, de még megvan a klasszika keretrendszere.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Négy év telt el azóta, hogy Bartók Béla kompozícióinak szerzői jogi védettsége lejárt, s így a hatalmas életmű (mint tiszta forrás) megnyílt a jazz és a világzene alkotóművészei számára. Ennek a nemrégiben indult folyamatnak fontos állomása Binder Károly, Fonay Tibor és Benkó Ákos triólemeze, amelyre 15 kis karakterdarabot választottak ki Bartók Gyermekeknek című négykötetes zongora-sorozatából.

Binder – miközben hűségesen ragaszkodott Bartók kompozíciós eszközkészletéhez – a zárt formai kereteket megnyitotta és hosszabb improvizációs szakaszokkal bővítette. Egyes esetekben az ostinato-basszus maradt a kiindulópont, máskor egy eredetileg moll-hangnemű darabot Binder átharmonizált dúrba (vagy fordítva), és a trió az így megszületett új harmóniasorra rögtönöz.

Ami pedig talán a legérdekesebb: a kárpát-medencei keservesek, sirató-motívumok találkozása az afro-amerikai blues-balladák hangrendszerével, díszítéseivel. Erőltetett lenne mindezt organikus egységnek nevezni, de tény, hogy könnyen rá lehet tapintani a közös pontokra.