A Kolozsvári Magyar Operával koprodukcióban, az 1927-es magyarországi bemutató helyszínén, az akkoriban Városinak nevezett Erkel Színházban, május 26-án és 27-én szólalt meg újra A fecske. Anger Ferenc rendezővel Puccini különleges, ritkán játszott lírai operájának sajátos kettősségéről beszélgettünk, a fővárosit megelőző kolozsvári premiert is érintve.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Jóllehet, Puccini bécsi megbízása eredetileg egy operett megírásáról szólt, a végül 1917. március 27-én, Monte Carlóban bemutatott – később kétszer is átdolgozott – darab hamisítatlan „puccinis” opera lett. A korábbiaknál kétségtelenül könnyedebb, dramaturgiailag szertelenebb, műfajhatárokat feszegető, mégis…A rendezőt először arról kérdeztem, ezúttal melyik verziót játszották Kolozsváron, illetve melyiket Budapesten:
„A mű első változata hétköznapi »ending«, egy szakítástörténet: Magda otthagyja Ruggerót. A második eltért ettől: ott a »szubrett-vonal« kapott erőteljesebb megjelenítést, a befejezésben pedig Ruggero hagyja ott Magdát, miután megtudja, milyen életet élt Párizsban. Ennek első felvonásában szerepel egy rövid, de rendkívül hatásos tenorária. Mi visszatérünk az első, eredeti változathoz, ami dramaturgiailag sokkal erősebb és sűrűbb, viszont ezt a románcot behoztuk az átdolgozásból. A zenei anyag specialitása tehát ez az apró ötvözés lesz.”
Anger Ferenc nem dilemmázott a műfajt illetően, alapvetően zenedrámaként közelítette meg A fecskét:
A darab kapcsán rendszerint felmerül a kérdés, mi is valójában: operett vagy opera?
„Én nem tudok másként tekinteni rá, számomra egyértelműen opera, annak minden kellékével és stílusjegyével. Színpadi szempontból semmi nem utal arra, hogy operett lenne. A különös kettősségét egészen másban látom. A megrendelő részéről a születendő művel kapcsolatos elvárás, igény egy »bécsi operettre« vonatkozott. Puccini a nehézzé vált aktuálpolitikai helyzetben, az első világháború sokkjában írta meg a darabot. A fecske szüzséjét és dramaturgiáját nézve egyfajta intenzív nosztalgiáról beszélhetünk. Története Verdi bő hatvan évvel korábbi Traviatájának és Puccini majdnem húsz évvel korábbi Bohéméletének fura keveréke.
A nosztalgiába révedésen túl azonban hihetetlenül progresszív, előremutató.
Amíg a verizmus a hétköznapi emberek nem mindennapi, rendkívüli tragédiáiról szól, nagy halállal és veszteségekkel, addig A fecskében hétköznapi emberek hétköznapi tragédiája jelenik meg. Itt nincs pusztulás, csak egy egyszerű szakítás. Ez viszont rettentően izgalmasan működik a színpadon; tudván, hogy olyan korban, a világháború alatt keletkezett, amikor éppen a tragédia vált hétköznapivá.
Puccini ösztönösen érezte, hogy e hétköznapiság milyen színpadi tragikumot rejt.
Kortárs történet volt – és még most is az. Azt a fajta bizonytalanságot nem hagytuk magunk mögött az elmúlt száz évben, sőt, a második világháború csak még jobban aláhúzta. Ma is globális bizonytalanságban élünk. Ha jól megnézzük a librettót – azt leszámítva, hogy az elején a következőt olvashatjuk: »Párizs és a Riviéra a második császárság idején«, vagyis az 1850-es, 1860-as évek – semmi nem utal egy adott korra, mint ahogy például a Bohéméletben a Lajos-arany. A cselekményt az opera keletkezésének idejére, az 1910-es évekbe helyeztük. Valamiféle militarizmussal átjárt, feszültségekkel teli békeidőbe.”
És hogy rendezőként, operarajongóként mit szeret legjobban ebben a kuriózumban? Anger Ferenc a humánummal, humorral, „életképekkel” és drámai hatásokkal mindig is mesterien gazdálkodó komponista szinte egyedülálló lelki érzékenységére utalt:
Legjobban talán az egyes karakterek hihetetlenül finoman kidolgozott mikro-pszichológiáját szeretem. Puccini ebben amúgy is nagyon jó.
Bármelyik operáját említhetem, a finom lélektanhoz különleges érzéke volt. Itt a mélylélektan, a még intenzívebb pszichologizálás a rendező és a szereplők számára a jutalomjáték lehetőségét nyújtja. Lehet, hogy egyesek gyengébbnek tartják ezt a Puccini-művet, a darabvégi »tragédia« mégis mindenkit könnyekre fakaszt. Nem a katartikus – romantikus vagy verista – vég, a szerelmi megsemmisülés, hanem az eltávolodás, a szakítás. Magda visszatér a múltjába, visszamegy a régi életébe. A mindent elsöprő, adott esetben a halált is vállaló, megalkuvásmentes – az idealizálásból fakadóan tőlünk kicsit »eltartott« – romantikus szerelemmel szemben A fecske szívfacsarása a hétköznapiság közelségéből, a kiüresedés keserűségéből fakad. A dráma itt az lesz, amit magunkban is meg tudunk érezni. Talán még mélyebben érinthet minket egy olyan történet, amely velünk is bármikor megeshet.”
