Esperanza Spalding és egy Clara Schumann-lemez a Gramofon-toplista első helyén

Esperanza Spalding a közönség igényeit a szokatlan kevésbé figyelembe vevő, de végletekig kidolgozott lemezzel, Isata Kanneh-Mason brit zongoraművésznő pedig Clara Schumann születésének 200. évfordulójára készített albummal került a dobogó legfelső fokára.

Egyre kevésbé akar tetszeni közönségének Esperanza Spalding, ehelyett sokkal inkább tesz erőfeszítéseket arra, hogy a valódi Esperanza Spalding szóljon belőle. Legalábbis így tűnhet a 12 Little Spells, a bőgős-énekes-zeneszerző-szövegíró hatodik szólólemezének hallgatása közben. Mindez nem jelenti azt, hogy az anyag egy cseppet is kevésbé lenne kidolgozott, mint korábbi opusai. Temérdek munka előzte meg a nyilvánosság elé kerülését – külső és belső egyaránt. Éppen csak az ihlető források egyre inkább kereshetők és találhatók a művészben magában, mintsem külső helyeken; nem szándéka távolról sem a jazz (amúgy közel meghatározhatatlan) értelmezési körébe tartozni, ahogy az avantgárd, az art rock vagy a neo-prog halmazokba sem, bár a 12+4 számban sok eleme megtalálható ezeknek az irányzatoknak, amelyeket a főhősnő önmagán, saját ízlésvilágán, érzékenységein átszűrve kevert új matériává.

Hasonlóan egykor Prince-hez vagy David Bowie-hoz, sőt akár az újabb kori Wayne Shorterhez, Spalding olyan víziókkal bír, amelyeknek köszönhetően zenéje kiszámíthatatlan, még ha a főbb alkotórészei ismerősek is. Az album koncepciója egyfajta univerzalitásra törekszik: a 12-es szám bűvkörében fogant, de nem pl. a zodiákus jegyei, hanem 12 különböző testtáj került egy-egy darab középpontjába. A dalszövegek (kár, hogy nem olvashatók a füzetben) költőiek, több rétegűek, látomásosak.

Test, szellem és lélek egymásra hatása, egymással való birkózása rajzolódik ki belőlük.

Eredeti, bátor, ha nem is korszakalkotó gondolatok burjánoznak bennük (Spalding mégis csak zenész, nem filozófus), a hallottak viszont szerves egységet alkotnak. Sőt a szemnek is jut táplálék, hiszen minden számhoz készült hasonlóan igényes, egyéni, kreatív képi világú klip is, amelyek a legismertebb videómegosztón láthatók.

Vissza a zenéhez: Spalding félretette a bőgőt, basszusgitáron, zongorán, orgonán, zenekari nagydobon játszik, meg persze énekel, és ő írta az összes számot, szöveget. A zeneszerzői feladatokat pár darabban megosztotta Justin Tyson dobossal, mellettük még Matthew Stevens gitáros képezi a zenekar magját. Aaron Burnett hallható szaxofonon, Burniss Travis további basszusszólamokat terít elénk. Mindenki a kis spaldingi varázslatok megformálásán dolgozik – kiválóan. Sokat fognak még beszélni erről a lemezről.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Szeretem, mégis félve fogadom a felfedezéseket. Örülök, ha egy muzsikus rátalál egy szinte elfeledett szerzőre, de rögtön gyanakszom is, hátha egy méltán elfeledett szerzőről van csupán szó. Gyanakvásomat erősíti, ha a zongorista – jelen esetben Kanneh-Mason – olyan kapcsokat fedez föl maga és a megidézett szerző – jelen esetben Clara Schumann, született Wieck – között, melyek egyáltalán nem relevánsak: hogy mindketten nők, hogy Clarának nyolc gyereke volt, a kis Isatának meg hat testvére, akikből mind muzsikus lett, hogy milyen nehéz lehet(ett) nőként érvényesülni… Aztán jön a lemez, és szerencsére elsöpri ezeket az aggodalmakat, megerősítve, hogy mindez valójában csak reklám-duma, a lényeg ott van ezen az albumon, amely Clara születésének 200. évfordulójára állít szép emléket. A lemez címe persze becsapós, szó sincs itt egy Clara Schumann-összesről, az viszont igaz, hogy nagyon szerencsés füllel lettek összeválogatva a darabok.

Clara Schumann darabjai jórészt bánatból vannak szőve,

egy olyan nő melankóliájából, aki élete minden percét végig harcolta, akit férje sosem biztatott a komponálásra (sőt…), aki nyolc gyerek, majd egy mentálisan megbetegedő férj nevelése mellett lett kora egyik legjobb pianistája, aki nagyjából akkoriban hagyta abba a komponálást, amikor már a körülményei, az élete alakulása is megengedhette volna, akinek megannyi vágya maradt kottafüzeteken kívül. És aki mégis méltán fölfedezhető.

Nem elsősorban a 13 évesen írni kezdett a-moll zongoraversenye okán, melyet itt Kanneh-Mason a Royal Filharmonikusok értő kíséretével ad elő – de amely csak Clara nagyszerű zongorázni tudásáról ad képet, más tekintetben kiváló közhely, kivéve a második tétel átmenetét és cselló-zongora duettjét. Sokkal inkább a Mendelssohnt idéző 3 románc, no meg a virtuóz c-moll Scherzo okán – miközben a lemez legnagyobb ajándéka az op. 22-es hegedűre és zongorára írt 3 darab, melyet Clara a nagy közös barátnak, Joachim Józsefnek ajánlott, és amely csodás előképe a majdani Robert Schumann-szonátának. És csodás előadásban hallhatjuk (a partner az amerikai hegedűs, Elena Urioste): ha csak ez az egyetlen mű szerepelne az albumon, már akkor is megérte volna a felvétel!