Vajon hányan lesznek világhírű énekesek azok közül, akik fantasztikusan áriáznak a zuhany alatt? Rolando Villazón az lett. Igaz, némi szerencsével, mert meghallotta egy, éppen a szomszédjában vendégeskedő, jó nevű bariton. De lehetett volna neves képregényszerző vagy rajzfilmkészítő is – aki nem hiszi, nézze meg a honlapján publikált, saját kezűleg rajzolt és animált rajzfilmeket. Elismert rendező, megjelentette első regényét, saját televíziós sorozatot jegyez, négy nyelven beszél, kedvenc meséje a Pinokkió és a Pán Péter. És mindenki tanúja lehetett egy súlyos gégeműtétet követő szakmai feltámadásának.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Egyedülállóan szép hangja és elragadó színpadi jelenléte a mexikói tenort már fiatalon a legnagyobb szerepekben repítette a legjelentősebb operaházak színpadára. A kritikusok nem győzték jelzőkkel a dicséretét: „jobb minden eddiginél”, „a hangszíne fenomenális”, „kevés tenor képes ilyen erőteljes hanggal ilyen pianissimókat létrehozni” (Süddeutsche Zeitung), „művészi érzéke bámulatos. A lágyan egymásba olvadó hangok, érzések és gesztusok mind a művészi igazmondás szolgálatában állnak” (The Guardian).
Aztán történt valami, ami miatt nem a túláradó jelzők, hanem az aggódó kérdések kísérték Villazón életét. „Mi történt? Mi lesz a hangjával?” Nem lenne értelme tagadni: a hangja nem olyan, mint betegsége előtt volt. Ami nem azt jelenti, hogy rosszabb lett vagy éppen jobbá vált. Más a volumene, más a színe a korábbinál. Saját bevallása szerint ez a krízis nemcsak a hangjára, de a személyiségére és a lelkére is hatással volt. Akkoriban sokat olvasott a játékelméletről, mert úgy gondolta, hogy az éneklés olyan, mint a játék. Különösen az első években, amikor minden gond nélkül jutott fel a csúcsra, és boldogan nyugtázta, hogy ezzel még pénzt is tud keresni. Aztán, amikor már a csúcson volt, és a vele kapcsolatos elvárások is megfogalmazódtak, rájött, hogy ez bizony hivatás, amelynek egy pillanat alatt vége lehet. Proustot olvasott, és azt mondta: „Minden rendbe jön, és olyan lesz, amilyen volt.” Olyan is lett – és ennek nem mond ellent, hogy a hangja megváltozott. Mert a lényeg az, hogy
„az igazi művésznek tudnia kell teljes kontroll alatt tartania, amit csinál”.
Villazón következetesen járja a saját útját, ismeri és kezeli a hangját, tudja, mennyi erő lakik benne, miközben újabb és újabb lehetőségeit fedezi fel. Egyik nyilatkozatában az énekeseket két csoportba sorolta: vannak a fellángoló (és gyorsan elégő), illetve a gondolkodó (és így hosszabb pályát befutó) művészek. „Eddig meglehetősen tüzes voltam – mondta visszatérésekor, amikor húsz percig tapsolta állva az őt ünneplő közönség –, most ideje váltanom, és megfontoltan folytatnom a karrieremet.”
Az október 1-jén elhangzó koncert anyagát Villazón különös gonddal állította össze. A spanyol–latin-amerikai válogatást két részben, hat műcsoportban kínálja közönségének. Ezek egyáltalán nem könnyű énekelnivalók, hiszen mindegyiknek más a karaktere, ami komplex, elmélyült megformálást igényel. „A népdalban a lélek fontosabb a hangjegynél” – nyilatkozta a népzene iránt bartóki–kodályi hűséggel elkötelezett Manuel de Falla, aki az első szakasz miniatűr életképeit zenésítette meg (és kísérte zongorán a madridi ősbemutatón). A spanyolosan táncos, némi francia impresszionizmussal „fertőzött”, délszakian sokszínű darabok után egészen más világot tár fel Federico Mompou sötét, mély, súlyos, leginkább a romantikus orosz románcokra emlékeztető két dala. Fernando Obradors mintha arra törekedett volna, hogy mindenfajta koncertlátogatói ízlés igényeit kielégítse: dalai líraiak, hősiesek, romantikusak, és ha egyházi témát dolgoz fel, mintha maga a Szűzanya szólalna meg a színpadon.
Színpompás latin-amerikai muzsikát (benne a pampák Schubertjének is nevezett Calos Guastavino négy dalával) ajánl közönségének a koncert második részében Villazón. Különleges élvezet ez a zenebarátoknak, mert e zene jellegzetes hangsúlyait, akcentusait csak az anyanyelvű művészek képesek megformálni. Az ilyen művek interpretációja mögött óriási tapasztalat, hatalmas tudás és valódi érzés van. Ez nem utánozható.
Ezek a megannyi hangulatot megjelenítő, ritmikus dalok olyan erős színpadi jelenléttel bíró énekes előadásában, amilyen Villazón is, nem állnak olyan messze az operáktól, mint azt terjedelmük indokolná. Nem véletlen, hogy 2010-es, ¡México! című, ugyancsak dalokból összeállított lemezét „poperának” nevezték a kritikusok, utalva a válogatás dramaturgiai egységére, a különböző karakterek megformálására, miközben a melódiák a popzene népszerűségével vetekszenek.
Villazón mindent újraél olyankor, amikor anyanyelvén énekelhet: gyerekkorát, népének hagyományait, egész életét. Emlékezik és szórakoztat.
Hogy mi várható ezen a hangversenyen? Egy énekes show, akár sírással, nevetéssel is, harciasan ostromló és alázatosan fohászkodó hangvétellel. A különféle műcsoportokban egymást követő dalok hol határozottan lezárulnak, hol észrevétlenül olvadnak egymásba, ami megnehezíti a közönség dolgát: mikor lehet tapsolni, és mikor nem? Villazón tisztában van ezzel, és a hírek szerint ezt a dilemmát fel is oldja majd a maga megnyerő, sármos stílusában.
