A világhírű uruguayi basszbariton, Erwin Schrott újra az Erkel színpadára lép. Nem is akárhogyan: a Figaro házassága mindkét férfi főszerepét énekli januárban.
– Egy interjúban forradalmi operának nevezte a Figaro házasságát, ami a királyság és az arisztokrácia ellen szólal fel. Fontosak az opera és a való világ közötti kapcsolódások?
– Az opera gyakran szól szerelemről, hatalomról, bosszúról, megbocsátásról, szenvedélyről, vagyis egyetemes, mindig érvényes érzésekről. A történelem ismétli önmagát, és az opera a múlt bölcsessége révén segít megérteni a saját korunkat.
Ugyanakkor azt, ahogyan mi értelmezzük az operát, természetesen befolyásolja a világ, amiben élünk, és a személyes tapasztalataink is.
Ebből a szempontból az opera által elmesélt történetek csak velünk közösen nyernek értelmet. Ez egy csodálatos, kétirányú kapcsolat.
– Figaro meghatározó szerep a pályáján, Almavivát is énekelte jó néhányszor. Budapesten tíz nap alatt mindkettőt megszólaltatja majd ugyanabban a rendezésben. Igényel mindez valamilyen különleges felkészülést?
– Már régóta vártam erre a kihívásra, nagyon izgatott vagyok. Két, tökéletesen ellentétes karakter, ugyanabban a produkcióban! Fokozott koncentrációt követel a feladat, keményen dolgozom a két figura szétválasztásán: most, amikor otthon gyakorolok, egyik nap Figarót, másnap a grófot éneklem. Akármi is történjen, nagy a valószínűsége annak, hogy a végén egy elmegyógyintézetben kötök ki. (nevet)
– Figaro és Almaviva ellenfelek a szerelemben, és a szolga-úr viszony is két oldalra állítja őket. Milyennek látja a két karaktert?
– Mindketten az intrika és a csalás mesterei, mindketten bosszút akarnak állni a másikon. De míg Figaro Susanna becsületéért venne revansot a grófon, és alapvetően nemes szándékok vezérlik, addig Almaviva azért venne elégtételt, mert a többiek bolondot csináltak belőle. A IV. felvonásban mindketten a feleségük csapdájába esnek: a grófot a vágyai vezették ide, Figarót pedig a féltékenysége.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Figaro kreatívan oldja meg a problémákat, két lábbal áll a földön akkor is, amikor a dolgok nem terv szerint alakulnak. Szerethető figura az első perctől, a közönség neki drukkol. A gróf mindenben az ellentéte: őt a hatalom, a féltékenység és a harag irányítja. Amikor az opera végén a gyönyörű Contessa perdono elhangzik, mindig az az élményem, hogy a közönség még a lélegzetét is visszafojtja egyetlen, éteri szépségű pillanat erejéig. Egy végtelenül egyszerű mondat, mégis mennyivel jobb emberekké tesz minket: „Bocsáss meg!”
– Budapesten hagyományos színrevitelben fogja játszani a két szerepet. Hogyan viszonyul a kísérletező rendezésekhez?
– Azt vettem észre, hogy mindkét típusú előadást élvezem. Nem a külsőségek a lényegesek, hanem az, hogy a produkció mennyire képes feltölteni a történetet érzelmileg. Az operának az a dolga, hogy megérintse a nézőt, és a színpadi eszköztárnak ezt kell támogatnia.
A hagyományos rendezések jobban rezonálnak arra a klasszikus szépségre, amit gyakran társítunk a műfajhoz, de ne feledjük, hogy az opera nem csupán a távoli múlt műfaja!
– Az elmúlt évtizedben többször fellépett a magyar fővárosban, áriakoncerten és teljes értékű opera-előadásban egyaránt. Mit gondol a magyar közönségről?
– Csodálatos pillanatokat őrzök Budapestről, az országról. A nézők rajonganak a művészetért, és minden alkalommal, amikor idejövök, kimutatják a szeretetüket. Örök emlék, amikor 2016-ban az Erkel Színházban az egész nézőtér köszöntött a születésnapomon: mintha csak a barátaimmal lettem volna otthon.
