Január 16-án adott koncertet a Müpában Mischa Maisky világhírű csellista és két gyermeke, a zongorista Lily és a hegedűművész Sasha. Beethoven Hármasversenyét a Nemzeti Filharmonikusok kíséretével adták elő, Hamar Zsolt vezényletével. A családi trióval a koncert előtt ültünk le beszélgetni.
– Hogyan és mikor támadt az ötletük, hogy hárman együtt zenéljenek közönség előtt?
Mischa Maisky: Meglehetősen régen, igazából akkor, amikor a lányom megszületett. Persze, nem úgy kell ezt elképzelni, hogy bármit is kötelezően kellett csinálni, inkább csak szabadidős muzsikálás volt, kötetlenül.
Sasha Maisky: Nekünk egyszerű dolgunk volt. Ugyanis folyamatosan hallgattuk, ahogy édesapánk gyakorol, a cselló hangjával nőttünk fel. Az évek során egyértelművé vált, hogy mi is zenélni fogunk, mi sem volt egyszerűbb, mint közösen, egymást inspirálva fejleszteni a képességeinket.
– Más érzés közeli családtagokkal együtt zenélni, mint idegenekkel?
Lily Maisky: Persze, ez legtöbbször a biztonság érzetét nyújtja, ilyenkor tudunk a legjobban ellazulni és a másikra figyelni. Egyébként sokat koncertezünk együtt és külön-külön is, természetessé vált az, hogy új zenei környezettel ismerkedünk mindig. Ez a változás állandó lett, így mondhatom, hogy a legtöbb koncertteremben otthonosan érezzük magunkat.
– Egyértelmű volt a számukra a hivatásoszenész-pálya ebben a családban? Hogyan választották ki, hogy milyen hangszereken fognak majd játszani? A cselló szóba sem került?
MM: Nem, hiszen volt már a családban egy csellista, így nehéz lett volna triót alkotni. (Nevet.)
SM: Igen, ez így volt. Apukám már korán elkezdett lökdösni a hegedű irányába, egyre csak azt hajtogatta, hogy próbáld ki, gyönyörű hangszer, és addig-addig próbálkozott, amíg kötélnek álltam. Így alakult ki a ma is ismert „családi felállás”.
– Soha nem gondoltak arra, hogy más zenét is játsszatok? Hallgatnak a klasszikus zenén kívül mást is?
MM: Én mindenevő vagyok, nem gondolom, hogy csak a klasszikus zene a jó zene. Közhely, de egyetértek azzal, hogy kétféle zene létezik: jó és rossz. Mint ahogy a zenészek között is csak ilyen különbség van.
LM: Én például imádom a jazzt. Tanultam is jazz-zongorát, csak az a baj, hogy nincs meg az az improvizációs képességem, ami ehhez a műfajhoz elengedhetetlen. Sajnos, mániákus kottakövető vagyok. (Nevet.)
– Akár inspirációt is jelenthet egy másfajta zene meghallgatása?
SM: Mindig nyitottnak kell lenni. Sokszor érzem azt, hogy a mi szakmánk hajlamos a bezárkózásra, elég belterjes, sokszor ugyanazon rutinok és elvárások mentén zajlik minden. Ezen mindenképp változtatni szeretnék. Bár egyértelmű inspirációt nem ad, de én is sokféle zenét hallgatok, és egyre jobban izgat az elektromos gitár. El is határoztam, hogy megtanulok rajta játszani.
– Leggyakrabban a most is elhangzó Beethoven Hármasversenyt adják elő közösen. Egy-egy új helyszín, zenekar, karmester mennyiben jelent új megközelítést ehhez a darabhoz?
LM: Nagyon is. A „hely szelleme” mindig hat ránk, és vannak egészen kivételes találkozások is, amikor nagyon erős ez a hatás, de a zene általában is így működik.
SM: Nem létezik két egyforma előadásmód. Egy-egy mozdulat, akár egy lélegzetvétel is elő tud hívni olyan energiákat, érzéseket, amiktől újjáéled egy produkció, ezért éri meg csinálni.
– A közönség is észreveszi ezeket az ihletett pillanatokat? Lehet érezni fent a színpadon, ha a produkció „értő fülekre” talál?
SM: A koncert után általában körbepásztázom a nézőteret és mindig meglepődöm, hányféle reakciót látok az arcokon. Az odaadás, a kíváncsiság, vagy épp a műértés kifejezései ezek, és szinte rögtön meg lehet állapítani, kire milyen hatással volt az előadott darab.
LM: Igen, ez valóban így van. Egyébként nagyon más módon reagálnak a különböző országokban, kultúrkörökben. Annyi csillogó szempárt, mint Ázsiában, ritkán látni. Persze, ott is vannak különbségek. Japánban nincsenek heves mozdulatok, de az arcokon ott a lelkesedés, ugyanakkor például Dél-Koreában egy rockkoncerthez hasonlóan szétszedik a házat.
– És milyen az európai országokban játszani?
LM: Itt Magyarországon, de Csehországban és Lengyelországban mintha nagyobb becsben tartanák a klasszikus zenei koncerteket. Érezni azt, hogy valami fontosat, különlegeset nyújtunk a közönségnek, és ez a reakciójukban is megmutatkozik. Ahogy megyünk nyugatabbra, egyre inkább visszafogottabb viselkedést, szabályozottságot tapasztalunk, mintha a zene ott már a mindennapok része lenne, így nincs is mit ünnepelni rajta. Persze minden helyszín más és más, általánosítani pedig nem szabad.
– Maisky úr, ön és Lily többször játszott már Magyarországon, Sashanak viszont ez az első alkalom.
MM: Igen, rendszeresen fellépek itt, és nagyon szeretek önöknél játszani. Én Rigában születtem, Magyarország volt az első külföldi ország, amit meglátogathattam az akkori Szovjetunión kívül. Emiatt különleges számomra Budapest, kellemes emlékek fűznek ide. Az pedig külön öröm, hogy a gyermekeimmel együtt léphetek végre színpadra itt. Reméljük, a közönség különleges élménnyel tér majd haza a koncertről.
