A Budapest FotóFesztivál Magyarország legnagyobb fotográfiai eseménye, amely minden évben a képalkotás egy-egy klasszikus témáját állítja a figyelem középpontjába. 2020-as, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül létrejövő programjában a kortárs fotográfia és a testábrázolás kapcsolatait vizsgálja. Az alkotásokat április 4. és május 31. között tekinthetik meg az érdeklődők a Kiscelli Múzeumban.
Kurátorok: Somosi Rita – művészettörténész, Szarka Klára – fotótörténész
Az emberi test ábrázolása minden korban központi téma volt, szépsége, összetettsége és változása-változékonysága mindig is megihlette a művészeket. Kérdés azonban, hogy az alkotások legelső formái óta miben módosult a testábrázolás problematikája és esztétikája, hiszen a történeti korok és korszakok, a közízlés és az egyes divathullámok, és nem utolsósorban a közmorál mellett még számos más tényező alakította és alakítja az emberi testhez való viszonyunkat.
A BTF programjaival foglalkozó tematikus blogunkat itt olvashatjátok.
A fiatal test az univerzális szépség és a harmónia szimbóluma lett, így nem csoda, hogy a fotográfiában is szinte azonnal megjelent a mezítelen test és azt különbözőképpen értelmező alkotások sora. A test reprezentációja – és minden, ami hozzá kapcsolódik – a mai napig érzékeny téma, hiszen tetten érhető benne a nemi és társadalmi szerepek, az identitás- vagy morálváltozás kérdésköre a művészek – és szemlélők – különféle megközelítéseiben. A tévhitekkel ellentétben azonban a fotók többsége sem pusztán a test fizikai valóját akarja ábrázolni – a fényképeken éppúgy átsüthet a lélek nemessége, mint a test szépsége. E két szempont egyidejű, hű kifejezése minden bizonnyal az ábrázoló művészetek legemelkedettebb és egyben legérdekesebb célkitűzése – olvashatjuk André Adolphe-Eugène Disdéri A fényképezés művészete című írásában.
„Az emberi test mint téma, telis-tele van képzettársításokkal, melyek akkor sem tűnnek el teljesen, amikor a test átváltozik művészetté.”
„A X. századi India templomszobrai leplezetlenül magasztalták a testi vágyat, mégis jelentős műalkotások, mert érzékiségük szerves része filozófiájuknak” – írja a Mai Manó Ház Eifert János Aktfotográfia című könyvére hivatkozva. „Az akt mint kifejezési eszköz egyetemes és örök emberi érték tehát. Természetesen nem minden meztelen ábrázolást tekintünk aktnak, ennek térbeli és időkorlátai vannak. A távol-keleti festményeken is vannak mezítelen alakok, de csak a fogalom kiterjesztésével nevezhetnénk azokat aktoknak. Az a gondolat, hogy a testet saját kedvéért, az elmélkedés komoly tárgyaként is lehet ábrázolni, a kínai vagy japán embernek meg sem fordul a fejében. Alapjában hasonló volt a helyzet a gótikus északon is. A reneszánsz kori német festők annak láttán, hogy Itáliában milyen nagyra becsült téma a meztelen test, maguk is elkezdtek élni vele, sajátos kánont fejlesztve ki. Igazán csak a Földközi-tengerrel érintkező országokban volt otthonos az akt, és jelentése még ott is gyakran feledésbe ment” – olvashatjuk.
Hogy a kortárs fotóművészet mindebből a hagyományból mit emel be jelenidejűségét erősítve, azt a Budapest FotóFesztivál Testkép című tárlatán megvizsgálhatjuk. A kiállítók pályázat útján kaptak lehetőséget fotóik bemutatására. A kiírók olyan műveket vártak, amelyek nemcsak újraértelmezik, kitágítják a műfaji határokat, de igyekeznek érvényes válaszokat adni a testiség sokféle kortárs vonatkozására is. Ennek reményében a kiállításon koncepcionális változatosságra lelhetünk, hiszen a fotó nem csupán a valóság megkettőzését jelenti – saját, (ön-)reflektív világot képes teremteni vagy a láthatatlant láthatóvá tenni, miközben kiindulási pontja mégis a „látható”, a „valós”.
