Az Opera Zenekar hangszerkincsei között nem csak régi, hanem kortárs mestermunkák is rejlenek. Kovács Tibor műhelyéből például kilenc vonó található a Magyar Állami Operaház birtokában, ebből hét minden nap gyakorlott kezekben forog. Amíg az egy hegedűs, két brácsás és négy csellista a könnyű használat előnyeit, addig a közönség az ebből fakadó jobb hangzást élvezheti. A Párizsban élő mestertől a vonók titkairól és szépséges világáról beszélgettünk.
– Miért döntött úgy, hogy hegedűk helyett vonókat szeretne készíteni?
– Azért mentem Cremonába, az Antonio Stradivari Nemzetközi Hegedűkészítő Iskolába, mert ezzel szerettem volna foglalkozni, de arra gondoltam, hogy ha egyszer műhelyem lesz, jó lenne a vonókhoz is érteni. Épp akkor nyitottak osztályt a cremonai Regionális Vonókészítő Iskolában, ezért kiegészítő tanulmányként beiratkoztam. Azonban nagyon hamar elvarázsoltak a vonókhoz használt anyagok: a fernambuk (fafajta, amiből a fapálca készül – a szerk.) sárgától a barnáig ívelő sokszínűsége, az ében feketesége, az ezüst, az arany, a gyöngyház csillogása, az acél fénye, az elefántcsont árnyalatai, és ezek ezernyi kombinációja. Ez az anyaghasználat még ma is sokkal gazdagabbnak tűnik számomra, mint a hegedűknél megszokott.
– Melyik anyagot használja legszívesebben és melyiket a leggyakrabban?
– A rúd mindig fernambukból van, a kápát szokták számos különböző anyagból is készíteni, de a legelegánsabb szerintem mégis az ébenfa. Nem annyira kemény, mint sok más, de nem is olyan törékeny. Nagyon szeretem ennek a fának a feketeségét, amihez gyönyörűen passzol az aranyszerelés, de a vonóim többségéhez ezüstöt használok.
– Munkái más és más színűek, a fejre és kápára is több variációja van. Mi határozza meg a színt, a pálca ívét, a fej és a kápa formáját?
– Nagyon sok régi vonót láttam, javítottam, és megfertőzött a változatosságuk. A hegedűknél is más-más modelleket vesznek alapul, de ott ez nem annyira szembetűnő, a vonóknál viszont azonnal látszik. Sok olyan stílus létezik, ami talán kevésbé népszerű, de ha elmélyülünk bennük, sokféle gazdagságot fedezhetünk fel, még ha a vonalak összerendezése első ránézésre nem is mindig érthető. A fejnél három vezetővonal figyelhető meg, és azok szögei – összesen három van – a meghatározóak. Ezen belül hozhatjuk létre az íveket.
– Emilio Slavierótól eltanulta a modern és barokk darabok készítését, valamint elsajátította a restaurálási technikákat is. Jelenleg melyik terület adja a megrendelései túlnyomó többségét?
– Nagyon sokáig rengeteg régi vonót javítottam, restauráltam, de pár éve csak a sajátjaimat reparálom, illetve kivételes kéréseknek eleget téve foglalkozom más darabokkal is. Barokk és klasszikus vonót szintén nem készítek már, a munkáim 99%-a modern stílusú. Azonban az inspirációm, ahonnan ihletet merítek, az mégis az 1780-tól 1840-ig terjedő időszak, és annak ízlésvilága. Se előtte, se utána nem látom annyira izgalmasnak a vonókészítés fejlődését, mint akkor volt. Egész pontosan 1790 és 1800 között történt meg mindaz, ami körül azóta is forgunk. Az innováció és a nagy ötletek François Xavier Tourte vonókészítő mester és Giovanni Battista Viotti hegedűművész együttműködésének korszakában támadtak.
– Mégis, inkább a művészek rendelnek öntől és az ő igényeiket kell figyelembe venni vagy a már elkészítettek közül válogatnak?
– Amíg követnem kellett a piacot, addig a zenészek ízléséhez jobban igazodtam, de amikor már nem csak stilisztikailag, hanem használat tekintetében is jellegzetes stílust alakítottam ki, ezt a késztetést fokozatosan elhagytam. Megváltozott a fontossági sorrend: elsősorban a fára figyelek, mert ez határozza meg az ívet, az ív szerint alakítom ki a vastagságot, ebből következik a fej és kápa magassága. Az ív mindig rávilágít egy korábbi időszakra vagy egy régi készítőre, akinek stílusára ezek az esztétikai elemek emlékeztetni fognak úgy, hogy az összhatás egységes legyen.
Ez után következnek a zenészek, akikből szerencsére sok olyan van, akik a vonóimra várnak. Természetesen minden művész igényét ismerem, így ha könnyű hegedűvonón dolgozom, nem fogom felajánlani olyannak, aki nehezet kért. Ki tudom választani azokat a muzsikusokat, akiknek jól fog állni a kezükben az adott darab.
– Mégpedig jó érzékkel dönt, hiszen az ön vonóit használják nagyhírű művészek a világ számos pontján, többek között Várdai István, Horváth Béla, Baráti Kristóf, Nemanja Radulovic, a milánói Teatro alla Scala koncertmesterei, az Orchestre des Champs-Elysées muzsikusai is. Milyen vonókészítési trendekről beszélhetünk manapság?
– Stilisztikailag nehéz ezt meghatározni, mert minden mesternek megvan a saját stílusa. A használat szempontjából figyelhető meg egyfajta földrajzi változatosság. Franciaországban jobban szeretik a puha, rugalmas és könnyű vonókat, míg Közép-Európában a nehezebbeket, merevebbeket kedvelik. Az Egyesült Államokban fogékonyak az újító, kreatív ötletekre, de Ázsiában a hagyományosabbal, három-négy féle modellel rokonszenveznek.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Az európai piac a legizgalmasabb, mert itt – főleg Franciaországban – létezik még vonókultúra. Ennek nagyon fontos eleme, hogy a vonókészítő és a zenész között kreatív viszony alakuljon ki. Amikor a készítő felajánl valami új, vagy egy régi, de elfeledett – tehát nem az aktuális trendbe illő – megoldást, akkor a zenész ezt úgy fogadja, mint egy lehetőséget, és nem, mint egy fantazmagóriát, egy hóbortos kitalációt.
– Ez az oka annak, hogy Párizsban van a székhelye és közös üzlete Guy Coquozzal?
– Ez az a hely, ahol ez a viszony, ez a fajta nyitottság a leggyakoribb. A francia főváros ma is a vonókészítés központja, ahol nagyon sok régi vonóval lehet találkozni. Szerencsém volt, mert ebbe a piacba nőttem bele. Cremona után itt Jean François Raffin asszisztense voltam, majd Olaszországba, Dél-Amerikába és Európában utaztam sokat, de Párizstól soha nem szakadtam el, és nem is tudnék. Guy Coquoz hegedűkészítő mesterrel a szoros szakmai kapcsolat 2005-ben indult, a közös cégünket 2011-ben jegyezték be, és azóta is gyümölcsöző a vállalkozásunk. Rá mentoromként tekintek, ő biztatott arra is, hogy induljak el egy különleges díjért. Az „Un des Meilleurs Ouvriers de France” (MOF) Franciaország egyik nemzeti elismerése, amit 1924-től adnak át az iparművészet legkiemelkedőbb mestereinek. Én lehettem a harmadik külföldi, aki átvehette magától a francia elnöktől, az Elnöki Palotában idén májusban.
A kulturális minisztérium dönt arról, milyen tematikával, és milyen időközönként hirdetik meg – két-három, de öt év is eltelhet két kiírás között. Az eddigi díjazottak között találhatunk parfümőröket, csokoládékészítőket, ékszerészeket, pékeket is. A bíráló bizottság nyolc főből áll. Négy vonómat szemlézték, és nem csak az új darabokra voltak kíváncsiak, hanem a régi darabok restaurálásának minőségére is. Elvárásaik a legmagasabb szintet képviselik, így gyakran előfordul, hogy nem adják ki a díjat. Ezért is óriási öröm számomra, hogy érdemesnek találtak. Úgy gondolom, vonókészítőként ennél nagyobb elismerést nem kaphatok.
– A napjainkra jellemző digitalizáció, és a gépesítés mennyire érte utol a manufaktúra csendes világát?
– Néhány kollégám használja, nincs ellenemre, de az én iskolám szerint mindent kézzel végzünk, a kápakészítést, a forrasztást, a nagyolást is. Annyira megszoktam már, hogy számomra kevesebb ideig tart mindezt manuálisan megoldani, mint beállítani egy bonyolult gépet.
– A Magyar Állami Operaháznak készített vonóira hogy emlékszik? Milyen ismertetőjegyeik vannak?
– Ez egy nagyobb megrendelés volt, örömmel végeztem el a munkát. Nem készítek két egyforma vonót, mindegyik egyedi. Nincs egy „operamodellem”, amit ráhúztam volna ezekre a darabokra. Elkészítettem a kért vonókat, a zenészek kipróbálták, volt, amelyiket cserélnem kellett, de végül mindenki elégedetten távozott. Megtisztelő, hogy rám gondoltak, és ilyen kiváló zenészeknél tudhatom a vonóimat.
– Meg tudja fogalmazni a vonói titkát?
– Erről a művészek tudnának nyilatkozni, mert ők használják őket, de az biztos, hogy szívvel-lélekkel dolgozom. Mindegyik vonómról van egy álmom, amit meg szeretnék valósítani, de még sosem sikerült. Elégedett vagyok addig, amíg a végére nem érek egy-egy vonó elkészítésének, mert akkor mindig észreveszek valamit, az elvárásaimnak nem megfelelő, apró hibát, ami másoknak persze sokszor fel sem tűnik. Aztán másnap újult erővel és kedvvel látok hozzá egy új, számomra is tökéletes vonó elkészítéséhez. Ez visz előre, és remélem, egyszer sikerül majd.
